svedcsavar

Egy sportág számára nem “csak” a versenyen elért helyezések a fontosak, hanem azon tényezők is, amelyek segítségével hosszútávon is biztosítani tudják a működésüket. Ezért nagy siker a vízilabda számára, hogy a magyar lakosság több mint a fele követte figyelemmel a női, illetve a férfi vízilabda mérkőzéseket az olimpia alatt, változó figyelemmel. Ez nem csak azért fontos mert örülhetünk neki, hogy juj, de jó sokan látták a meccseinket, hanem mert ezek azok az adatok, amelyek a potenciális szponzorokat érdekelhetik.

Az utóbbi pár évben elég rendesen megváltozott a hazai pénzügyi környezet. Ez komoly hatással volt az egész magyar sportra. Ha csak a vízilabdát nézzük, sorra mondanak “csődöt” a klubok, és válnak fizetésképtelenné. Természetesen ez az a helyzet, amikor mindenki a másikra mutogat, hogy ez azért történt mert ő… Nem nevezném azért ezt a helyzetet válságnak, hanem sokkal inkább egy törekvésnek az ésszerű költekezés felé. Míg eddig azért könnyebben lehetett találni olyan cégeket, akik szponzoráció címszó alatt támogatták a csapatokat, addig ez mára szépen lassan megszűnt. A szponzoráció nem egyenlő a támogatással. A szponzor ugyanis üzletet remél az együttműködéstől, míg a támogató inkább a mecenatúra felé közelít. Tehát a legtöbb cég már ezerszer is átgondolja, hogy mire használja fel a forrásait. Mivel a legtöbb helyen lecsökkentették a marketing-költségvetést, ezért nagyon átgondoltan próbálják a kevesebbet felhasználni. És itt jön be a nézettség. Minél nézettebb egy sportág, annál érdekesebb lehet egy potenciális szponzor számára, ugyanis a szponzor célja röviden az, hogy minél kevesebb pénzből a lehető legtöbb embert érje el az átadandó információjával.
Minden sportág ebbe az irányba halad, akár elfogadjuk, akár nem. Az eredmények azért kellenek, hogy nézett legyen a sportág, és ha elég nagy hírkavalkád van már körülötte, akkor már megéri a szponzoroknak pénzt fektetniük ebbe. Ez egy ördögi kör. Pénz nélkül nehéz jó eredményt elérni, az eredménytelenségre meg nem sokan szeretnek áldozni.

A szponzorok megjelenítése (molinók, matricák…) szempontjából is nehéz helyzetben van a vízilabda. Míg a többi nem vízben játszott sportágnál felhasználhatják az egész pálya felületét és a versenyzők felszerelését, addig a vízilabdában a medence erre a célra való hasznosítása nem igazán alkalmas és a fürdőnadrág felülete is lényegesen kisebb (és legtöbbször víz alatt van) mint mondjuk egy kézilabdás meze. Így marad tehát a medence part a labda és a kapuk. Van azonban még egy lehetőség. A testfestés. Ezt általában bokszmérkőzéseken lehet látni, de már mi is kipróbáltuk egy mérkőzés alkalmával. A közvélemény-kutatásból (2011) ezzel kapcsolatban az derült ki, hogy a kitöltők többsége nem szimpatizál az ötlettel, mivel a vízilabda ennél komolyabb sportág (a Magyar Vízilabda Szövetség FINA szabályokra hivatkozva nem adott engedélyt, hogy hivatalos mérkőzésen is bevezessük). Ettől függetlenül az idei horvát bajnoki döntőben a JUG Dubrovnik játékosai ki voltak festve rendesen (és a poén, OTP reklám volt rajtuk). Valószínű ott nem érvényesek a FINA szabályok. Talán a közeljövőben nálunk is megjelenhet ez a fajta reklámfelület kihasználás.

Természetesen néha nekem is vannak fenntartásaim ezen irány követésével (elpénzesedik a versenysport), de mint végzett sportvezető, nem látok más lehetőséget a vízilabda számára sem. Persze nagyon fontos az optimális egyensúly megtalálása, tehát hogy ne úgy nézzen ki az egész, mint egy cirkusz.

Az eredmények bizonyos költségekkel járnak. Az állam nem biztos, hogy minden esetben segítő kezet tud nyújtani, ezért létkérdés lehet a saját lábra állás.

Az elmúlt évek során rengeteget foglalkoztam a vízilabda jövőjével. Két fókuszpontot határoztam meg, a szabályok lehetséges változtatásait, és az üzleti alapon történő működtetés vizsgálatát. Most eltekintenék a szabálymódosítások megtárgyalásától, mert erről többet lehet hallani, és inkább a sportág üzleti működését illetően villantanék fel pár érdekességet, fókuszálva a héten történt, Pro Recco, aliasz világválogatott megszűnésével kapcsolatban.

Szóval az előzetes kutatásaim alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy a vízilabda a “legolcsóbb“ csapatsportág Magyarországon. Itt most nem arra gondolok, hogy a felszerelés lényegében csak egy fürdőnadrág és egy sapka, ami azért szintén számít, mert ugye más sportágaknál már a felszerelés sem olcsó mulatság, hanem inkább arra, hogy mennyiből finanszírozható meg egy hazai vagy nemzetközi siker. Azért azt itt hozzá kell fűznöm, hogy a vízilabda idehaza, ez elmúlt tizenkét év sikereinek köszönhetően, igen kedvező helyzetben van. Vagyis az emberek követik a sportág eredményeit, főként a válogatottat, de azért a klubok aktuális teljesítményeiről is értesülhetünk több fórumon keresztül is. Tehát mindig van hír a pólóról. Míg egy nemzetközi szinten is eredményes vízilabdacsapat már kb. 120-150 millió forintos költségvetéssel beéri évente, addig ez a többi csapatsportnál a többszöröse. Természetesen, mint minden más sportágnál, megkérdőjelezhető ezen összeg megtérülése a szponzor számára. De van egyáltalán olyan sportág Magyarországon, ahol a szponzor kiveszi azt, amit abba befektetett? Ez a kérdés egyes esetekben még nagyobb hangsúlyt kap.

Mindig kérdéses az, hogy ha egy csapat játékerőben kimagaslik a többiek közül, és simán nyeri a mérkőzéseit, mennyire tesz jót magának a sportágnak. Erre volt már több példa is. A szocialista éra alatt elég gyakori jelenség volt, hogy központosították a legjobb sportolókat, és így lényegében, akár több éven keresztül, egyazon csapat nyerte a bajnokságot. Aztán tetszett vagy sem bárkinek is, ez így működött. Mikor ez a korszak véget ért, már sokkal homogénebbé és inkább tőkefüggővé vált, hogy ki, milyen játékosokat tud leigazolni. Eddigi pályafutásom során kétszer voltam olyan csapatnál, ahol hirtelen megváltozott a klub anyagi helyzete, pozitív irányba. Ez sajnos nem azt jelentette, hogy a csapatvezetés rájött a tutira, és egy remek üzleti modellel rukkoltak elő, mert akkor ezt mások is utánozták volna, vagy ez az állapot még mindig fennállna. Máshogy történt.

Nagyon hasonló volt a helyzet, mint az utóbbi hónapokban a Pro Recco vízilabda csapatának háza táján. Habár túl sok belső információt nem adtak ki, azért van néhány érdekes összefüggés az általam említett és megtapasztalt két eset, és az iménti Pro Recco-ügy kapcsán. Mindegyik esetben viszonylag rövid felfutási idő alatt, hirtelen nagyon erős csapatot vásároltak össze. Mindhárom esetben vízilabda múlttal rendelkező, pénz nem számít vállalkozó vagy egy komoly cég befolyásos vezetője állt a háttérben. Először talán csak a sport szeretete motiválta őket, de később, nem meghazudtolva az üzleti beállítottságú énjüket, belevágtak, hogy ezen sportág vérkeringésébe is bevigyenek egy kis piaci alapokon működő gondolkodást. Valószínű hamar rájöttek, hogy itt az egész rendszerrel kellene kezdeni valamit, mert nem elég, ha csak a klub üzletpolitikája megváltozik. Próbáltak hatni az adott nemzeti  vagy nemzetközi szövetségre, ami, a későbbi tapasztalatok szerint, nem okozott osztatlan sikert, valamint az sem, hogy az általuk patronált csapat kivívta sokak ellenszenvét az igazán profi környezet és a sorozatos sikerek miatt. Majd, szinte egyik napról a másikra, eltűntek. A leköszönést általában azzal indokolták, hogy nem engedték őket döntési pozícióba, és rengeteg felesleges akadállyal kellett megküzdeniük (annak ellenére, hogy több fronton is támogatták a sportágat), így ellehetetlenítve a hosszútávú építkezést. A másik oldal viszont azzal érvelt, hogy túl sokat akartak, és azért mert pénzük van, még nem biztos, hogy értenek is a sportvezetéshez.

Természetesen a forrás megszűnése sokakat kellemetlenül érintett, de abban biztos vagyok, hogy sokat köszönhetünk ezeknek az egyéneknek, cégeknek. Ezek elsősorban a nemzetközi klubsikerek, de én ide venném a válogatott sikereiben való jelentős részesedést is, mivel egy csapatba egyesítették az adott ország legjobb játékosait, akik így folyamatosan együtt tudtak készülni.

Hogy mi lehetett az igazi indok, ami miatt ezek a próbálkozások kudarcba fulladtak, az nem igazán derült ki. Véleményem szerint a vízilabda-társadalom, még nem volt felkészülve ilyen radikális változásra, és arra, hogy lépjen egy merészet a szigorú üzleti alapú működés irányába. Így viszont hiába rendelkeztek megfelelő forrással a “megmondók”, egyedül gyengének bizonyultak. Talán, ha nem 8-10 évente történne egy ilyen eset, hanem egyazon időn belül, egyszerre több országban is, akkor nagyobb lendületet vehetne a vízilabda, a most már szinte minden sportágban kötelező, üzleti alapú gondolkodás irányába.