Valójában más témával készültem, de ezt most nem tudom nem leírni. A gondolatok és az érzések, amik bennem kavarognak az olimpia első napja után, nagyon-nagyon vegyesek. Talán nem úgy sikerült a kezdés, ahogy sokan szerették volna, vagy ahogy sokan ezt már előre eltervezték. A legelkeserítőbb viszont nem az, hogy esetleg jobb is lehetett volna, hanem az, hogy az emberek többségéből ez milyen reakciót váltott ki. Úgy beszélnek a sportolóinkról, mintha azok valamiféle gépek vagy fizetett zsoldosok lennének, akiknek kötelező teljesíteniük mindenki elvárását. Ha teljesítik, akkor vállveregetés és fotózkodás ezerrel, ha nem akkor meg azt nézik, hol lehet őket kikezdeni. Nem tudom, hogy ezek a nagy “szakértők” nézték-e tegnap a megnyitóünnepséget. Mivel a legtöbben vizuális típusok vagyunk, vagyis ha látjuk a dolgokat, akkor jobban meg is értjük őket, nagyszerű segítség volt ez annak megértésére, hogy kiderüljön,nem mindenki lehet ott az olimpián. Voltak olyan országok, ahonnan csak 4-5 sportoló volt, és volt Nagy-Britannia 542 sportolóval, mint rendező ország.

Magyarország 157 sportolóval képviselteti magát a londoni olimpián, vagyis ennyi magyar sportoló tartozik jelen pillanatban a világ élvonalába az olimpiai sportágak között. Ez nem ajándék, mint a szülinapok és karácsonyok alkalmával, ezért bizonyítani kell a tudást, nem egyszer. Rengeteg edzés, verseny, selejtezők, vereségek és győzelmek vannak ennek a 157-es számnak a hátterében. Csupán az, hogy ennyi olimpikonunk van 10 millió emberből, már ez is egy nagy eredmény. Legyen akármennyi is, természetesen mindenki a jó eredményeket szeretné látni. Ez érthető is, mivel a magyar sportolók nem csak magukat, hanem egy országot és a nekik drukkoló egyéneket is képviselik ezeken a versenyeken. Egy kicsit mindenki beleéli magát az ő helyzetükbe, és egy kicsit mindenki nyer vagy veszít velük együtt. De már a lehetőség, hogy ezt el lehet játszani, hogy vannak olyan magyar versenyzők, akik a világ legjobbjaival csatáznak, és mi egy kicsit a bőrükbe bújhatunk, kilépve a szürke hétköznapokból, már egy nagyszerű érzés.

Ezt ők is tudják, ezért sokkal nagyobb rajtuk a teher. Nem olyan egyszerű ám ország-világ elé kiállni és teljesíteni. Habár itt már mindenki profi a szakmájában, de ez nem egy sima edzés. A média a sportolók minden lépését figyeli, és ez is egy olyan dolog, amit meg kell szokni. Hogy csak egy egyszerű hasonlatot említsek. Nyugodtan megnézheti mindenki az igazolványképét. Szerintem nem sokan elégedettek vele. Sokan még a rendőrnek sem mutatják meg szívesen, mert szégyellik. Hogy lehet ilyen béna képet készíteni rólam, gondolják. Hát úgy, hogy izgulnak. Leültetik őket egy székre, rájuk mutatnak egy kamerával, és máris tiszta lámpalázasak lesznek. Pedig itt aztán nem kell nagyot teljesíteni. Annyi a teendő, hogy kifelé kell nézni a fejünkből. Na, a versenyeken, meg ezrek üvöltöznek a lelátókról, kamerák futnak a versenyzők alatt, fölött vagy mellett, és nincs még egy próbálkozás.

Természetesen mindenkinek megvan a joga, hogy a kritikájának hangot adjon. De mielőtt ezt bárki megtenné, kérem gondoljon bele abba, hogy ezek a sportolók rengeteget dolgoztak azért, hogy kijussanak az olimpiára és esélyt adjanak nekünk a szurkolásra. Elbukni egy versenyen nem okvetlenül bűn. A bukással járó keserűség a nézők számára három napig tart, míg egy sportolónak egy életen át tartó rémálommá válhat. Egy olimpián minden eredménynek örülni kell. Lehet a szálkát is keresni, de milyen élet az, amelyet ezzel töltenek el?

 

Forrás: telesport.hu