svedcsavar

Ismét végetért egy válogatott szezon. A játékosok innentől kezdve visszakerülnek a klubedzők felügyelete alá, aki eldönti, mikor kezdjék el majd a felkészülést a klubbal. Mivel a bajnokság majd csak október közepén kezdődik, ezért valószínű, kapnak pár hét igazán megérdemelt szabadságot.

Ez a pihenés nem csak a fizikai, hanem a mentális fáradtság miatt is igen hasznos lesz. Hosszú egy válogatott felkészülés, és azzal a mérkőzésszámmal és lerepült kilométerekkel, amit ezen felkészülési időszak alatt produkáltak a srácok, eléggé telítődni tudott a szervezetük ilyen vagy olyan fáradtsággal. Szóval most egy kis lazítás majd indul a klubszezon. Ami nem biztos, hogy mindenkinek kedvére esik, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok is, akik már nagyon várják ezt. Amiért nehéz elkezdeni egy klubszezont, az az, hogy megint vízilabdázni kell, de ami miatt meg jó, hogy más csapattársakkal, más közegben és más célokért. Közelebb vannak a családtagok, a barátok és a felkészülés sem olyan feszített.

Nem lehet összehasonlítani a válogatott mérkőzéseket a klubmeccsekkel. A válogatottnál, ugye a nevében is benne van, a legjobbak ellen kell megmérkőzni. Itt az ellenfél csapatában minden pozícióban egy jó játékos szerepel. Természetesen a kluboknál is vannak remek játékosok, de mindig van egy-egy, aki egy kicsit kilóg a sorból. Nem gyengék ők sem, de mégsem annyira erősek. Ezt főként a válogatottból való visszatérés után lehet érzékelni, az első bajnoki mérkőzések alkalmával.
Sokszor viszont megfelejtkezünk a klubok fontos szerepvállalásáról. A magyar vízilabdában a nézők figyelme általában a válogatottra és annak eseményeire összpontosul. Ez abból a szempontból nem rossz, hogy a válogatott eseményein mindig teltház van, de ezt sajnos a klubok képtelenek leutánozni. Pedig a jó magyar vízilabda alapja a sikeres és jól működő klubélet. Itt is van egy remek friss példa. A horvátok olimpiai győzelme. Persze meg lehet ezt többféleképpen is ideologizálni, de ugye az is lehet egy válasz erre, hogy két horvát csapat is szerepelt idén a Final Four-ban (Európa legjobb négy csapata közt). Minden válogatott játékos a klubokból kerül a válogatott keretbe a bajnokságban nyújtott teljesítménye alapján. Nagyjából kilenc hónapot töltenek itt el, készülve a bajnoki mérkőzésekre és harcolva a válogatott kerettagságért. Tehát mindenki, aki a klubokban hozzátesz ahhoz, hogy a játékosaik a legjobb körülmények között készülhessenek, végül részesévé válik a végső sikernek, ami alatt jelen pillanatban a válogatott sikerét értem.  Ha nem lesznek stabil hátterű, jó játékosokat leigazolni képes,  a fiatalok számára vonzó klubjaink, akkor a bajnokság színvonala is esni fog, ami végül kihatással lesz a merítésre alkalmas játékosállományra.

A sydney-i olimpiai győzelem után ugrásszerűen megnövekedett a vízilabda népszerűsége hazánkban, ami a sportágra jelentkező gyerekek létszámában is megmutatkozott. Ez azóta is töretlen. Jelen pillanatban inkább az okoz gondot, hogy sajnos kevés a vízfelület az egyes csapatok számára. Ezt a sikert, mert ez az én szememben egy nagy eredmény, a válogatott eredményességének köszönhetjük, de ezt a kluboknak kell tudniuk kihasználni. Ebből az elgondolásból kiindulva is fontos, hogy a jövőben is sikeres maradjon a nemzeti válogatottunk. Ez egy örök körforgás. Ahhoz, hogy válogatott szinten is sikeresek legyünk, szükség van egy erős bajnokságra, remek játékosokkal és átgondolt utánpótlás neveléssel, amit a klubok feladata ellátni. Ők termelik ki a majdani válogatottakat, akik meg várhatóan az országnak és a sportágnak is fognak nemzetközi sikereket biztosítani. A kettő egymás nélkül nem működik. Most a klubok ideje jön.

Forrás: MTI

Annak ellenére, hogy még hátra van egy mérkőzés, amit azért még jó lenne megnyerni, lassan mégis olyan érzésem van, hogy vége az olimpiának. Természetesen várom ezt az utolsó összecsapást is, de már nem úgy, mint eddig. Ez a mérkőzés, az eredménytől függetlenül, azért marad számomra emlékezetes, mert sok játékosnak biztos, hogy ez lesz az utolsó olimpiai és lehet, hogy egyben az utolsó válogatott mérkőzése is. Talán nem nehéz megtippelni vagy kitalálni ezen játékosok kilétét. Valószínű nem fogok sírva fakadni a spanyol meccs után, de ezek a búcsúzkodós dolgok mindig olyan fura érzést keltenek bennem.  

Az olimpiai bajnokokat egy láthatatlan szál fűzi össze mégpedig az, hogy a világ legjobb sportolói közé tartoznak, és mi, vízilabdások, együtt jutottunk fel a csúcsra. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy azon kevesek közé tartozunk, akik megvalósították az álmaikat, önmagukat. Azzá váltunk, amivé szerettünk volna gyerekkorunk óta. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez egymás segítsége nélkül nem sikerülhetett volna. A győzelem napjait (Sydney 2000, Athén 2004, Peking 2008,) sosem felejtem, felejtjük el. Ez olyan, mint egy születésnap. Egy fontos pillanat mindannyiunk életében, amiről mindig megemlékezünk. Számomra ezeknek a pillanatoknak az értéke egyre csak nő, de azt hiszem mindannyian így vagyunk ezzel.

Természetesen azért még maradnak páran a mostani gárdából is a válogatott keretben, de a többszörös olimpikonok valószínű elköszönnek. Ettől függetlenül a magyar vízilabda nem áll meg. Sok jó játékos van még, aki csak a lehetőségre vár, hogy végre bizonyíthasson. Persze nem csak olimpiai bajnokokból fog állni az új csapat, de Sydney (2000) előtt sem azokból állt, csak utána kicsit összekapták magukat a srácok. Miért ne sikerülhetne ez másoknak is? A történelem azt mutatja, hogy voltak már előttünk is olimpiai bajnokok. Miért pont mi lennénk az utolsók a sorban?

Tehát én nem félek a jövőtől. Kár egyelőre jósolgatni, hogy ilyen vagy olyan lesz a csapat. Minden csapat más és más, csak találgatni lehetne mi lesz. Az biztos, hogy nem kell majd szégyenkeznünk a jövőbeni eredmények miatt sem. Az új dolgoktól néha egy kicsit tart az ember, de ettől függetlenül jó dolog belevágni. Az meg már többször is kiderült, hogy senki sem pótolhatatlan. Lesznek vagy akár azt is mondhatnám, hogy vannak már új “nagy neveink”, és még többen is lesznek. Nem olyanok mint akiknek a nevét szinte az egész ország megtanulhatta az olimpiai döntők alatt, de nekik nem is kell olyannak lenniük.

Az elmúlt több mint egy évtized (természetesen az előtte elért sikerek is nagyban hozzájárultak) eredményei megbecsült sportággá tették Magyarországon a vízilabdát. Válogatottnak vízilabdázónak lenni eddig is kitüntetés volt, és bízom benne, hogy ezután is az marad. Ez egy érték, amit a következő generációknak ki kell, hogy tudjon használni, de nem szabad, hogy visszaéljen vele.

Végezetül csak azt kívánom, hogy búcsúzzunk győzelemmel a 2012-es londoni olimpiától.

Forrás: Wally Skalij/Los Angeles Times