svedcsavar

Annak ellenére, hogy még hátra van egy mérkőzés, amit azért még jó lenne megnyerni, lassan mégis olyan érzésem van, hogy vége az olimpiának. Természetesen várom ezt az utolsó összecsapást is, de már nem úgy, mint eddig. Ez a mérkőzés, az eredménytől függetlenül, azért marad számomra emlékezetes, mert sok játékosnak biztos, hogy ez lesz az utolsó olimpiai és lehet, hogy egyben az utolsó válogatott mérkőzése is. Talán nem nehéz megtippelni vagy kitalálni ezen játékosok kilétét. Valószínű nem fogok sírva fakadni a spanyol meccs után, de ezek a búcsúzkodós dolgok mindig olyan fura érzést keltenek bennem.  

Az olimpiai bajnokokat egy láthatatlan szál fűzi össze mégpedig az, hogy a világ legjobb sportolói közé tartoznak, és mi, vízilabdások, együtt jutottunk fel a csúcsra. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy azon kevesek közé tartozunk, akik megvalósították az álmaikat, önmagukat. Azzá váltunk, amivé szerettünk volna gyerekkorunk óta. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez egymás segítsége nélkül nem sikerülhetett volna. A győzelem napjait (Sydney 2000, Athén 2004, Peking 2008,) sosem felejtem, felejtjük el. Ez olyan, mint egy születésnap. Egy fontos pillanat mindannyiunk életében, amiről mindig megemlékezünk. Számomra ezeknek a pillanatoknak az értéke egyre csak nő, de azt hiszem mindannyian így vagyunk ezzel.

Természetesen azért még maradnak páran a mostani gárdából is a válogatott keretben, de a többszörös olimpikonok valószínű elköszönnek. Ettől függetlenül a magyar vízilabda nem áll meg. Sok jó játékos van még, aki csak a lehetőségre vár, hogy végre bizonyíthasson. Persze nem csak olimpiai bajnokokból fog állni az új csapat, de Sydney (2000) előtt sem azokból állt, csak utána kicsit összekapták magukat a srácok. Miért ne sikerülhetne ez másoknak is? A történelem azt mutatja, hogy voltak már előttünk is olimpiai bajnokok. Miért pont mi lennénk az utolsók a sorban?

Tehát én nem félek a jövőtől. Kár egyelőre jósolgatni, hogy ilyen vagy olyan lesz a csapat. Minden csapat más és más, csak találgatni lehetne mi lesz. Az biztos, hogy nem kell majd szégyenkeznünk a jövőbeni eredmények miatt sem. Az új dolgoktól néha egy kicsit tart az ember, de ettől függetlenül jó dolog belevágni. Az meg már többször is kiderült, hogy senki sem pótolhatatlan. Lesznek vagy akár azt is mondhatnám, hogy vannak már új “nagy neveink”, és még többen is lesznek. Nem olyanok mint akiknek a nevét szinte az egész ország megtanulhatta az olimpiai döntők alatt, de nekik nem is kell olyannak lenniük.

Az elmúlt több mint egy évtized (természetesen az előtte elért sikerek is nagyban hozzájárultak) eredményei megbecsült sportággá tették Magyarországon a vízilabdát. Válogatottnak vízilabdázónak lenni eddig is kitüntetés volt, és bízom benne, hogy ezután is az marad. Ez egy érték, amit a következő generációknak ki kell, hogy tudjon használni, de nem szabad, hogy visszaéljen vele.

Végezetül csak azt kívánom, hogy búcsúzzunk győzelemmel a 2012-es londoni olimpiától.

Forrás: Wally Skalij/Los Angeles Times

Javában folyik a válogatott felkészülés, és egy nagyon fontos momentumon már túl is vagyunk. Ez nevezetesen a válogatott keretbe való bekerülés. Ez azt jelenti, hogy a bajnokság végeztével 18-20 játékos meghívást kap a válogatott bő keretébe. Szívesen mondanám, hogy Kemény Dénes könnyű helyzetben van, de mégsem tudom. És ez viszont nagyon jó hír. Két esetben lehet nehéz helyzetbe hozni a szövetségi kapitányt. Ha túl kevés a jó játékos, vagy ha több mint amennyi majd utazhat az aktuális nemzetközi megmérettetésre. Hát itt most az a helyzet, hogy jóval több jó játékos van, mint amennyi végül utazhat, és habár a többől hálásabb feladat válogatni, koránt sem biztos, hogy könnyebb. Mivel az Olimpiára csak tizenhárom játékos utazhat, lesz fejtörés, nem kevés.

Ezt tudják a játékosok is. Tehát a magyar vízilabda-válogatottba való bekerülés egy komoly harc.

Ha nem ismerném a játékosokat, azt a közeget és hangulatot, ami ott évről évre kialakul, azt gondolhatnám, hogy itt nincs barátság, csak egy cél. A csapatba való bekerülés, bármi áron. De ez nagyon-nagyon nem így van. A cél, az megvan, de a bármi áron, az inkább a csapattárs segítésében mutatkozik meg, mintsem a másik ellehetetlenítésében. Itt akkor jó valaki, ha eleget tud segíteni a társának és ezzel együtt a csapatának. Ez az a közösség, ahol senki sem érzi magát utolsónak. Természetesen azért megvan a kialakult hierarchikus rend a kor és az eredmények függvényében, de ezzel soha senki nem élt vissza az elmúlt évek során. Mindenki elfogadja a helyét, legyen az a ranglétra bármelyik foka is, és annak megfelelően teszi a dolgát, mert így működik egy igazán jó csapat.

És hogy hogy is néz ki egy csapathirdetés?

Ez már egyszerű. Az egyik edzés előtt egy kört alkot az egész társaság, és elhangzik tizenhárom név. Nincs nyilvános indoklás, se pro, se kontra. Elvileg vannak olyan játékosok, akiknek a helye szinte biztosnak mondható a csapatban, de abban a pillanatban senki sem nyugodt. Nem számít hány olimpiai arany van már otthon, nincs, aki ne izgulna magáért vagy a másikért. Mindenki izgul a másikért. Ez nem személyes, csak úgy jön.

A felkészülés ezzel egy új fázisába lép. Kész a csapat, csak tizenhárom ember. Ez a tizenhárom fogja képviselni Magyarországot az Olimpián egy olyan sportágban, ahol nem kevesebb az elvárás, mint az olimpiai döntő megnyerése. Ezt minden játékos tudja. Ennek megfelelően biztos vagyok benne, hogy minden egyes csapattag olyan sikeréhesen indul majd csatába, mint ha az első győzelmére készülne. Még azok is, akik már sokszor bizonyítottak, és akiknek köszönhetően elértük, hogy vízilabdában olimpiai bajnok, már csak magyar van a vízben. És ez maradjon is így még sokáig.