svedcsavar

 Sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyit kell azért dolgoznia, edzenie az embernek, hogy a saját sportágában a legjobbak közé kerülhessen. Rengetegszer megkaptam már, hogy nektek könnyű, mert csak edzenetek kell. Hát, ha figyelembe veszem azt, hogy Magyarország népességének mindössze 8 százaléka tagja valamilyen sportegyesületnek, vagy más egyéb fizikai aktivitást magába foglaló klubnak, és a lakosság mindössze 23 százaléka az, aki rendszeresen sportol, bevallom őszintén, ezek után nem is csodálkozom, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyit kell dolgozni egy  “kötelező” aranyéremért. Mert az, aki egyszer sem futotta még le a 100 métert időre, honnan tudhatná, mit jelent tíz másodperc alatt teljesíteni azt, vagy naponta 5-6 órát edzeni.  Ez nekem, mint aktív sportolónak, nagy szívfájdalmam, hogy az ország népességének sajnos csak egy töredéke sportol rendszeresen. Annak az 53 százaléknak, aki szinte semmilyen testmozgást nem végez hazánkban, halvány fogalma sincs, mennyi csodálatos élménnyel lesz ezáltal szegényebb, nem is beszélve a rendszeres sportolás egészségre gyakorolt kedvező hatásairól.

Sok embernek a sportolás, egyet jelent a versenyzéssel. Minek eddzek, ha úgy sem leszek jó benne, gondolják. Nem kell mindig a legjobbnak lenni. A sportolás örömét, nem csak akkor lehet élvezni, ha az valamilyen konkrét eredménnyel jár. Nem kell mindenben a versenyzést keresni. Na, ez az a mondat, amit az utóbbi években én is nagyon sokat mondogattam magamnak. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Az, hogy a vízilabdában versenyeznem kell, az egy dolog, viszont ez a versenyszellem annyira erős volt bennem, hogy minden más helyzetet is hajlamos voltam versenyként felfogni. Mindenben a legjobbnak lenni pedig képtelenség. Az erre való törekvés sok csalódást okozhat, de rosszabb esetben akár veszélybe is sodorhatja az embert. Szeretek különböző sportágakat kipróbálni, de sajnos elég időm arra, hogy ezekben igazán jó legyek, nincs, de ettől még élvezettel csinálom mindet.

Ha hiszik, ha nem, a sportolók nagy része függő. Erre van egy szép szakkifejezés, workaholic, ami magyarul munkamániást jelent. A függőségük tárgya, jelen esetben, pedig a saját sportáguk. Én személy szerint el sem tudom képzelni az életemet sportolás nélkül. Teljes mértékben rákattantam arra az érzésre, amit ez a tevékenység adhat nekem. Arra, amit a testemmel és a lelkemmel művel. Ha esetleg egy hétig nincs edzés, már jelentkeznek is az elvonási tünetek, kezdek ideges lenni, rendszertelenné válik az életem, és tombolok az energiától. Azt gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Talán ezért is van szinte minden sportolónak valamilyen hobbija. Igen, a vízilabdát szeretjük, de kell valami más is mellé. Azt mondják, hogy aki egy valamiben jó, az más sportágban is jó lenne. Na, ebbe azért ne bonyolódjunk bele, mert ismerek olyan világsztár pólósokat is, akik a vízilabdával nagyon belenyúltak a tutiba, de mondjuk a bringázásnál már bajban lennének. Természetesen vannak olyanok is, akik szinte mindenben ügyesek. A hobbi témára még visszatérünk a későbbiekben.

Száz szónak is egy a vége. Aki a magyar vízilabda-válogatott olimpiai keretében szerepel, az vízilabda-függő. Ezt nem is lehet máshogy csinálni. A vízilabda az életük részévé vált. Ez már olyan számukra, mint másnak az evés előtti kézmosás, természetes. Ám a valamitől függővé vált emberekkel együttélni nem egyszerű dolog, különösen, ha senki nem szeretné, hogy kigyógyuljanak ebből. Ezért mindenképp köszönet jár azoknak, akik a háttérben ezt tolerálják, mert az igazán nagy eredményekhez, erre is szükség van.

Forrás: AFP

A kapusposzt minden sportágban egy érdekes pozíció. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy a kapus, egy egyéni versenyző egy csapaton belül. A csapattal együtt mozog, de általában teljesen más edzésmunkát végez. Egész sportpályafutását egy “ketrecben” húzza le, és a munkáját akkor végzi jól, ha  az ellenfél játékosai eltalálják őt a lövéseikkel. Minden normális ember fél a jól meglőtt labdáktól, és féltve a testi épségét, elhajol előlük. A kapusok meg inkább beleugranak minden labdába, amibe csak lehet. Mindegy milyen testrészüket találják el a lövők, lehet az az arca, karja, teste, a nézők tapssal honorálják a találatokat. Hát normális az ilyen?

Kezdjük azzal, hogy állítólag azokból lesznek kapusok, akik a mezőnyben sehol sem használhatóak. Hát, szerintem ez a jó kapusokra azért nem érvényes. Szerintem a kapusposzt annál sokkal fontosabb, mint hogy ez legyen a kiválasztási folyamat. Ha meg egy edző mégis ezt az utat választja, az ne csodálkozzon, hogy sosem lesz egy jó hálóőre sem. Emlékszem, mikor engem először beküldtek a kapuba. Az indok az volt, hogy te vagy a legnagyobb, téged majd biztos eltalálnak. Ez is egyfajta kiválasztási lehetőség. Nagy örömmel újságoltam otthon, hogy én lettem a csapat kapusa, és egyedül csak én. Nagy öröm volt ez számomra. Eleinte még gólokat is lőttem, mert amikor még a többiek a félpályáig sem tudták eldobni a labdát, én már kapuról-kapura dobáltam. Volt, hogy középkezdéskor hátradobták nekem a labdát, hogy lőjem rá. Ez még gyerekkoromban volt. Ma már azért annyira nem lövöldözök. Nincs túl sok értelme.

Utána jött egy elég hosszú időszak, amikor nem szerettem, hogy a kapuban kell állnom. Meguntam, hogy nekem mindig csak követnem kell a játékot, és az ellenfél játékosai mindig ki akarnak cseszni velem. Ehhez még hozzájött az, hogy ha gólt kaptunk, azt mindig csak én, mint kapus kaptam. Szerettem volna kiszabadulni a kapuból, játszani egy kicsit. Nem sikerült, amit végül azért nem bántam meg. Szerintem minden kapusnak van egy ilyen korszaka. Amikor megunja a kapott gólokat, akármilyen jó kapus is, és inkább a mezőnyben szeretne elvegyülni.

A kapuban hibázni látványos dolog, és általában végzetes, míg egy csatár, ha elhibázza a lövést támadásban, azzal túl sokat nem foglalkoznak, legyen az akármekkora lehetőség is a gólszerzésre. A kapusok dolga tehát inkább mentálisan, mintsem fizikálisan megterhelő. A lényeg, hogy nem hibázhat, mert ha hibázik, neki nincs már, aki segítsen. Persze ez nem azt jelenti, hogy a kapusoknak nem kell edzeniük. Sokszor viccelődnek azzal a csapattársaim, hogy de jó a kapusoknak, mert nekik nem kell úszni. Ez valóban így van, de azért taposni csak kell, ami szintén nem egy könnyű dolog, és edzés nélkül az sem megy túlságosan jól.

A kapusok, mivel csak ketten vannak egy csapatnál, elég könnyen célkeresztbe kerülnek. A mezőnyjátékosok részéről inkább már csak valamiféle hagyomány, hogy a kapust valahogy cikizni kell, de ez sohasem személyes. Mint vízilabda kapus, többször elszenvedője voltam már ezen viccelődéseknek. Vannak benne természetesen teljesen alaptalan dolgok, de egy dologban igazuk van a játékosoknak. Minden kapus “defektes”. Elnézést kérek ezúton is minden sportág kapusaitól, de ezt be kell látnom. Ez szerintem a feladatkörükkel járó ártalom. Képzeljük csak el, egy kapuban ugrálnak egész pályafutásuk alatt, ezáltal nagyon szűk a mozgásterük, többnyire kiszolgáltatott helyzetben vannak, nem szabad hibázniuk, ha gólt kap a csapat, akkor ők vannak a képernyőn, pedig nem mindig ők tehetnek a kapott gólról, úgy kell ugrálniuk, ahogy az ellenfél fütyül és még nagyon sok hasonló apróság.

 Ettől függetlenül egy csapat építése mindig így kezdődik, “végy egy jó kapust”.

Forrás: AFP

Az elmúlt időszakban a válogatott szó szerint nagyon hosszú utat járt be. Megjárták az Egyesült Államokat, Kanadát, Olaszországot, Írországot, és most itthon készülnek a szokásos évi Vodafone-kupára. A csapat szereplése vegyes érzéseket keltett sok szurkolóban és magát szakértőnek tartó kritikusban. Természetesen nem célom a csapatot megmenteni az esetleges jogos kritikáktól, de eddig ez tényleg “csak” a felkészülés része volt. Ezekre az eredményekre szerintem már jövőre sem fognak sokan emlékezni. Persze nem mehetünk el szó nélkül a vereségek mellett. És ez jó hír. Azért jó, mert a magyar szurkolók nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a vízilabda-válogatott vereséget szenvedjen. Sokkal rosszabb lenne, ha úgy állnánk a mérkőzésekhez, hogy jaj, csak nehogy nagyon kikapjunk.

Szóval voltak vereségek az USA, Horvátország és Montenegró ellen. Természetesen voltak győzelmek is, amelyeket Olaszország és Szerbia kivételével, valóban gyengébb ellenfelek ellen értünk el, de ettől még őket is meg kell verni. A győzelmek nem csak a siker miatt voltak biztatóak. Számomra nagyon fontos a mérkőzés képe és a kapott gólok száma. Még a gyengébb csapatok ellen sem egyszerű négy negyeden keresztül jól védekezni. Az, ha egy csapat a papíron gyengébb ellenfelet minden egyes alkalommal magabiztosan legyőzi, egy jó jel. Ez azt jelenti, hogy van a csapatnak egy alapjátéka és koncentrációs képessége, ami alá nem megy. Erre lehet építeni, hogy majd az igazán komoly ellenfeleket is el lehessen kapni. A négy negyeden keresztüli fegyelmezettséget és koncentrációt is gyakorolni kell ugyanúgy, mint a játék más elemeit. Nem lehet abban bízni, hogy ha kell, majd akkor jönni fog az, mert nem fog. Csak rengeteg gyakorlás után.

A győzelmeket sohasem kell megmagyarázni, és igazából a vereségeket meg talán nem is érdemes. A győzelem az olaszok és a szerbek ellen mindenképp biztató. Egyik sem mondható könnyű ellenfélnek. Ráadásul a szerbekkel egy csoportban is vagyunk az Olimpián, és azzal a tudattal tudunk majd vízbe szállni ellenük, hogy az utolsó találkozót mi nyertük. Lélektanilag ez nagyon fontos tényező. Végre legyőztük őket. Az olasz győzelemnek pedig azért örülök, mert ők meg a másik csoportban vannak, és még az is előfordulhat, hogy velük kell megmérkőznünk az elődöntőbe jutásért. Ugyanez a helyzet a horvátokkal, csak sajnos tőlük meg kikaptunk.

Sajnos ismét vereséget szenvedtünk Montenegrótól, és hosszú idő után először az USA-tól is. A montenegrói vereség annyira nem bántó, mert ők tényleg jók. Mellékesen a románok később elverték őket, tehát nem annyira stabil csapat, hogy végigverjék a mezőnyt. Az USA elleni vereség viszont valahogy nem fér bele a képbe. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ez a mérkőzés Kaliforniában volt, és a magyar csapatnak kb. egy szusszanásnyi ideje volt az akklimatizálódásra. El tudom képzelni, milyen érzés lehetett így játszani. Teljes koncentrációhiány, egy üveg borral megfejelve fejenként. Nem szeretném kijelenteni, hogy az amcsik gyengék, mert ugye ők lettek az ezüstérmesek a legutolsó Olimpián, de ők az a csapat, akiket az londoni olimpiai csoportmérkőzések alkalmával, mindenképp meg kell vernünk. Az elmúlt évben nagyon sokat fejlődtek. Már lassan egy éve együtt készülnek, és borzasztó lelkesek. Azt azért nem gondolnám, hogy Olimpiát tudnak nyerni, de az biztos, hogy nagyon kellemetlen ellenfél lesznek.

Hogy mi derült ki az eddigi eredményekből?  Egyértelműen az, hogy nagyon kiegyenlített a mezőny. Több esélyes is van, aki megnyerheti az Olimpiát, köztük a magyar csapat is. Szerintem sokkal szorosabb a mezőny, mint az elmúlt években volt. Ez jót tesz a sportágnak, és igazán élvezetes küzdelmeket biztosít a nézők számára. Izgalomban tehát ismét nem lesz hiány. Csak kezdődne már el végre.

Forrás: AFP

A bírók minden sportágban igen nehéz helyzetben vannak. Kevesen szeretik őket, mert mindig valaki ellen ítélnek. A feladatuk lényegében az, hogy betartassák a szabályokat, felügyeljék a játék tisztaságát, és élvezhető keretek között próbálják tartani azt, tiszteletben tartva a fair play eszméjét, és egyben óvják a játékosok testi épségét is. Ez azért nem egyszerű dolog, lássuk be. Természetesen a bírók sem egyforma képességűek. Vannak, akik jobban, vannak, akik kevésbé tudják ellátni ezt a feladatot. Azért nem szeretnék túl naivnak tűnni, és hinni abban, hogy valóban csak ezzel foglalkoznak a bírók. Sajnos volt már elég példa arra, hogy a saját hasznukra visszaéltek a helyzetükkel, és esetleg döntően befolyásolták az eredményeket. Az Olimpián azért nem gondolom, hogy ilyen előfordulna. Nekik is megtiszteltetés, hogy részt vehetnek egy ilyen rangos eseményen, és egy esetleges gyanúba keveredés elég kedvezőtlenül befolyásolhatná a karrierjüket.

Az Olimpia más miatt lehet veszélyes a bírók szempontjából. A bírók is emberek, és hát ők is a saját nemzetüknek szurkolnak. Igaz, a saját országuk mérkőzését nem vezethetik, de ha esetleg egy másik nemzet bírója nagyot hibázik, és ezzel jelentős hátrányba hozza a bíró kolléga nemzetének a csapatát, hát az a fagyi elég könnyen vissza is nyalhat, szemet szemért címszó alatt. De tételezzük fel, hogy ilyen sem lesz.

Nézzük a vízilabdabírókat. Elég sokat bántják szegényeket. Hát, ez egy ilyen szakma, ők választották. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ők azért tényleg nincsenek könnyű helyzetben. Gyorsan kell ítéletet hozniuk, és hát a víz meg ugye sok mindent eltakar. Ehhez jön még hozzá az is, hogy sajnos a sportág szabályai sem mindig egyértelműen megítélhetőek, a jelenleg uralkodó, inkább birkózós, mintsem technikai elemekben bővelkedő játékfelfogásban. A vízilabdabírók – szerintem – legnagyobb bakija, hogyha tévednek, egyből elkezdenek kompenzálni, a túloldalon. Természetesen nem mindegyik, de sajnos elég gyakran előfordul. Ezzel csak az a gond, hogy így még nagyobb bajt okoznak, mint azzal az egy hibával tették volna. Mindenki hibázhat, de ettől még az újabb helyzeteket, ismét objektíven kellene megítélni, mindkét oldalon.

Azzal az állítással meg, hogy mi nyertük az utolsó három Olimpiát, és ezért majd nem engedik, hogy ismét mi hozzuk el az aranyat, abszolút nem értek egyet. Szerintem a bíróknak egy titka van. Tiszteletben kell tartani őket. Ez valóban nem mindig egyszerű, mert ahogy fárad a versenyző, úgy válik egyre ingerlékenyebbé. És amikor elkezd a bíróval foglalkozni, vége a játékának. Ez csak felesleges energiapazarlás és egy lehetőség az ellenfélnek. Meggyőzni a bírót arról, hogy hibázott, nem lehet, és az ítéletet sem fogja visszavonni. Talán a vízilabda az egyetlen sportág, ahol egy sima kinézésért a bíróra, kiállítás jár. Szerintem nincs olyan jóképű bíró, aki ennyit megérne.

A bírók befolyásolását a nézőkre kell hagyni. Ez az ő dolguk, és szerintem ezt szívesen fel is vállalják. Túl sok és nehéz küzdelemmel jár egy érem megszerzése, nem is beszélve az aranyról, hogy mással is foglalkozni kelljen. Játék közben a lehetőségekkel kell élni, és alkalmazkodni az adott körülményekhez. Ezen a szinten, minden apróság számít, és  mint említettem, a bíró nagy úr a vízilabdában. Nem harcolni kell ellenük, hanem szövetségre törekedni velük. Legyünk mi a bírók kedvenc csapata azzal, hogy tiszteletben tartjuk őket és a munkájukat.

Forrás: AFP

A játék egyik fontos része a helyszín. Az olimpiai helyszínek valahogy mindig másak. Azt nem tudom, hogy csinálják, de valahogy úgy vágyik oda az ember, és ezzel nem csak a játékosok, hanem a nézők is így vannak. Ki van ez jól találva.

A csapatoknak ritkán adódik esélyük arra, hogy a versenymedencében edzhessenek, pedig ez egy lényeges dolog a játékosok szempontjából. Meg kell szokniuk a helyszínt. Általában minden csapatnak biztosítanak pár edzésidőpontot még a mérkőzések megkezdése előtt. Csodálatos dolog először belépni a medencetérbe. Mindenki próbálja leplezni azt a szinte óvodás csodálkozást, amely az első pár percben járja át, hisz itt mindenki profi, és nem most jár először uszodában. Laza beszélgetés közben mindenki rendesen bemelegít, és ez általában azzal szokott véget érni, hogy valaki kinevezi magát labdarúgónak. Ugye labda van, no meg kapu is. Igaz, nem az a klasszikus labdarúgópálya, mert a kapu azért jóval kisebb, meg hát ugye a vízben van, és rúgni meg a partról kell. Egy kicsit nehezít még a dolgon, hogy elrúgni a medence mellett lévő, bíróknak összerakott emelvényről kell, amely sokszor majdnem a felső kapufával egy magasságban van. És ha már kihívás az élet, hát itt nem elég csak gólt rúgni. “Figyeld, kapufás”, hangzik az első rúgás előtt, aztán ez szépen eljut odáig, hogy “na, ezt most már berúgom”. Véleményem szerint régebben a vízilabdások sokkal jobban fociztak, és ezzel nem szeretném minősíteni a mostaniak ezen képességét, ahova én is tartozom. Mondjuk, akkor még az edzésük egy része erről szólt, vagy az edzések után mentek még kicsit focizni, internet és egyéb, most divatos elfoglaltságok helyett.

A medence környéke letesztelve, jöhet a víz. Párszor megkérdezték tőlem, hogy mi a legkellemetlenebb számomra ebben a sportágban. Nagyon meglepődtek, mikor azt mondtam, hogy “beugrani a vízbe”. És tényleg az. Ezt fokozni már csak azzal lehet, ha ezt a beugrást reggel hétkor kell végrehajtani. Akkor mit szóljanak az úszók, akik hajnalban kezdenek. De jó, hogy nem úszó lettem. Nagyon boldog vagyok én a kapusposzttal is, habár azért ennek is vannak hátrányai, amiről a későbbiekben muszáj lesz szót ejteni. A kapusok minden sportágban egy külön fejezetet érdemelnek.

Szóval a víz. A víz hőmérséklete általában 26-27 fok szokott lenni. Ez tökéletes vízhőmérséklet a kemény munkához. Ha csak pár fokkal hidegebb, akkor már nehéz bemelegíteni, és ha meg melegebb, akkor már pár védekezés-támadás után üveges szemmel és rákvörös fejjel kapaszkodnak egymásba védők és támadók. Egy erős negyed után, meg már szinte az anyanyelvén sem ért senki, hiába mond bármit is az edző a partról. Az Olimpián ezzel azért nem lesz gond. Biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz a víz hőmérséklete. Ami egy kicsit elgondolkodtató, az a víz mélysége lesz. A kapusnak, bármilyen furcsa is, nem jó, ha leér a lába. Taposva sokkal magasabbra tud kiugrani, mintha rugaszkodik az aljáról. Nem így a játékosok. Centerben azért sokszor jól jön egy kis rugaszkodás vagy csak egy kis megtámaszkodás a medence alján, amikor az ember nyakába beleugrik egy százkilós védő. Általában a versenymedencék 2,5-3 méter mélyek, így nehéz a talajt használni. Londonban ez két méter lesz. A szabály ugyan kimondja, hogy tilos ugrálni a medence aljáról, de ezt ritkán veszik észre vagy ítélik szabálytalannak a bírók. Mivel a játékosok nagy része két méter körüli, így szerintem lesz ugrálás bőven. A kérdés, hogy ki fogja tudni ezt a legjobban kihasználni. Jó, azért itt nem arra kell gondolni, hogy majd jól kiugranak a medencéből a játékosok. Ezek csak apró, a kívülálló számára észrevétlen dolgok lesznek. Olyanok, mint mondjuk, a centert majd sokkal nehezebben tudják kitolni a kapu elől, mert elrugaszkodva az aljáról szinte közelebb ugrik a védőjével az ellenfél kapujához. Nehéz olyan emberrel kezdeni valamit a vízben, akinek leér a lába. Azért nem kell nekünk sem szomorkodnunk. Van pár kétméteres srác a mi csapatunkban is.

És a végére hagytam még egy nagyon fontos dolgot. A szurkolókat. Ennyi idő után szinte biztos vagyok benne, hogy a világ minden pontján élnek magyarok. Eddig bárhol is játszottunk a válogatottal, mindig voltak magyar szurkolók. Iszonyat jól csinálják. Minden tiszteletem az övék. Nem lennék meglepődve, ha London a nézőtábor szempontjából hazai pályának számítana. Márpedig szükség is lesz rájuk. Minden hangszálra és minden zászlóra, mert hiszem, hogy ki lehet szurkolni a győzelmet. Egy győzelmet, ami nem csak a csapaté, mert abban az egy órában ők azok, ami a kijelzőre van írva. Magyarország!

Néhány adat az ideiglenes olimpiai uszodáról, amely 13 hónap alatt épült fel:

- 5000 férőhelyes asszimetrikus lelátó

- a lejtős tető 6710 m2, légpárnás szigetelés, újrahasznosítható PVC-ből

- a versenymedence méretei 37mx23mx2m mély, 1,531,000 liter víz

- bemelegítő medence 33mx21mx2m mély, 1,247,000 liter víz

- 40%-kal kevesebb vízfelhasználás, mint a hasonló paraméterű uszodákban

- 98 helyiség

- teljes mértékben akadálymentesített

- tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető (Stratford állomás)

- jegyárak általában a játékokra 20£-nál kezdődnek (Paralimpia £10), kedvezményes diák (16 év vagy fiatalabb) és nyugdíjas (60 vagy idősebb)

- jegyárak a vízilabdára 80-190£