Kevés olyan sportoló van a világon, aki minden olimpiai szereplés alkalmával, olimpiai győzelemmel tér haza. 2000 óta a magyar vízilabda válogatott olimpiai érmes tagjai, egy kivétellel, mind ilyenek. Szép teljesítmény. A csapatban akadnak köztük olyanok is, akiknek ez már háromszor is sikerült. Ők a mi háromszoros olimpiai bajnokaink, akik most is ott lesznek Londonban, Kiss Gergely, Kásás Tamás, Szécsi Zoltán és Biros Péter személyében. Az az egy kivétel én lennék, habár én is háromszor voltam már olimpián, de “csak” kétszer a magyar csapattal. Viszont ezidáig én voltam az egyetlen, aki részt vett már közülük a megnyitó ünnepségen is. Azért csak idáig, mert most már Biros Péter is csatlakozott hozzám, ugyanis ő vihette a magyar zászlót. A megnyitó, mint Pekingben (2008.08.08. 8:08 perckor kezdődött), itt is a dátumhoz igazodott, vagyis a megnyitó előműsorának kezdési ideje 20:12 perc volt. A többi játékosnak, én azt mondom, sajnos, még nem volt lehetősége részt venni ezen a csodálatos eseményen. Érthető módon inkább az edzést választották ehelyett. Most is így volt.

Én azért mégis szeretném elmondani, hogy nagyjából, hogy is néz ki egy megnyitó ünnepség, és miért nagyszerű érzés részt venni ezen a csodálatos eseményen. A tévében olyan egyszerűnek tűnik az egész, de valójában nagyon komoly szervezést igényel a 80 ezer néző, a több ezer sportoló és sportvezető logisztikázása. A sportolókat és a sportvezetőket az olimpiai faluból az előre kijelölt buszokkal szállítják a megnyitó helyszínére. Mindenki szépen felveszi formaruhát és vár. Utána megint nagyon sokat vár, és amikor már vérge elindulnak a buszok, úgy gondolja, sínen van a dolog. Majd mikor megérkezik mindenki a helyszínre, jóval a kezdés előtt, minden országot a helyére terelnek, és mindenki ismét vár. Jó esetben az egyik közeli csarnokba terelik őket, és ott legalább leülhetnek.

A fukuokai Universiadéról van egy nagyon kedves élményem a várakozással kapcsolatban. A stadion aljában várakozott mindenki a betonoszlopok között. A hihetetlen meleg és a magas páratartalom szép lassan kezdte kiborítani a várakozókat. Egy pillanat alatt azonban minden megváltozott. Nem mindenki idegesítette magát, voltak akik inkább megpróbálták jól érezni magukat. Ilyenek voltak a brazilok. Valahonnan elővarázsoltak kartondobozokat, és elkezdtek rajtuk dobolni. Az ének és a tánctudás a vérükben van, és így már teljes is volt a kép. Olyan rögtönzött előadást tartottak, hogy egy pillanat alatt mindenki elfelejtett idegeskedni. Szeretem, ha valaki a megoldásokat keresi.

Na, de vissza az olimpiához. Sydneyben betereltek minket a közeli kosárlabda csarnokba, ahol majd egy órát kellet várakoznunk. Ez alatt az idő alatt az egyes országok elkezdték éljenezni magukat, ami miatt eléggé feszült helyzet alakult ki az ausztrálok és az amerikaiak között. Először csak kifütyülték egymást, majd az ausztrálok elkezdték dobálni az amcsikat a náluk lévő kengurukkal. Még nekünk is jutott pár. Nagy probléma azért nem lett a dologból, csak bemelegítettek kicsit a srácok. Közben a kijelzőn mindig mutatták, hogy melyik országnak kell szép lassan elhagynia a csarnokot. Amikor végre sorba állhattunk a stadion bejárata előtt, már érződött a vibrálás a levegőben. Aztán szépen lassan megindult a sor. Bemondták az országok nevét, és egyre közelebb kerültünk a pályára vezető bejárathoz. Sosem felejtem el, amikor beléptem az olimpiai stadionba. Még jó, hogy nem készült rólam fotó. Szerintem az állam a földig lógott. Majd 100 ezer ember tombolt körülöttem. A vízilabdában ez azért nem szokás, sajnos. Pedig micsoda élmény lenne ennyi ember előtt játszani. Mindenki tapsolt és egyfolytában villogtak a vakuk. És ez csak nekünk, sportolóknak szólt. Akkor tudatosodott bennem, hogy mekkora eredmény az, hogy egyike lehetek annak a nagyjából 10 ezer sportolónak a világon, aki idáig eljutott.

Egy olimpia tényleg a megnyitóval kezdődik. Ott kell lenni, át kell élni, legalább egyszer. Sportolóként az igazi, de a lelátókról is egy felejthetetlen élmény lehet, abban biztos vagyok.

 

Forrás: nol.hu/kep/773695