svedcsavar

Ismét végetért egy válogatott szezon. A játékosok innentől kezdve visszakerülnek a klubedzők felügyelete alá, aki eldönti, mikor kezdjék el majd a felkészülést a klubbal. Mivel a bajnokság majd csak október közepén kezdődik, ezért valószínű, kapnak pár hét igazán megérdemelt szabadságot.

Ez a pihenés nem csak a fizikai, hanem a mentális fáradtság miatt is igen hasznos lesz. Hosszú egy válogatott felkészülés, és azzal a mérkőzésszámmal és lerepült kilométerekkel, amit ezen felkészülési időszak alatt produkáltak a srácok, eléggé telítődni tudott a szervezetük ilyen vagy olyan fáradtsággal. Szóval most egy kis lazítás majd indul a klubszezon. Ami nem biztos, hogy mindenkinek kedvére esik, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok is, akik már nagyon várják ezt. Amiért nehéz elkezdeni egy klubszezont, az az, hogy megint vízilabdázni kell, de ami miatt meg jó, hogy más csapattársakkal, más közegben és más célokért. Közelebb vannak a családtagok, a barátok és a felkészülés sem olyan feszített.

Nem lehet összehasonlítani a válogatott mérkőzéseket a klubmeccsekkel. A válogatottnál, ugye a nevében is benne van, a legjobbak ellen kell megmérkőzni. Itt az ellenfél csapatában minden pozícióban egy jó játékos szerepel. Természetesen a kluboknál is vannak remek játékosok, de mindig van egy-egy, aki egy kicsit kilóg a sorból. Nem gyengék ők sem, de mégsem annyira erősek. Ezt főként a válogatottból való visszatérés után lehet érzékelni, az első bajnoki mérkőzések alkalmával.
Sokszor viszont megfelejtkezünk a klubok fontos szerepvállalásáról. A magyar vízilabdában a nézők figyelme általában a válogatottra és annak eseményeire összpontosul. Ez abból a szempontból nem rossz, hogy a válogatott eseményein mindig teltház van, de ezt sajnos a klubok képtelenek leutánozni. Pedig a jó magyar vízilabda alapja a sikeres és jól működő klubélet. Itt is van egy remek friss példa. A horvátok olimpiai győzelme. Persze meg lehet ezt többféleképpen is ideologizálni, de ugye az is lehet egy válasz erre, hogy két horvát csapat is szerepelt idén a Final Four-ban (Európa legjobb négy csapata közt). Minden válogatott játékos a klubokból kerül a válogatott keretbe a bajnokságban nyújtott teljesítménye alapján. Nagyjából kilenc hónapot töltenek itt el, készülve a bajnoki mérkőzésekre és harcolva a válogatott kerettagságért. Tehát mindenki, aki a klubokban hozzátesz ahhoz, hogy a játékosaik a legjobb körülmények között készülhessenek, végül részesévé válik a végső sikernek, ami alatt jelen pillanatban a válogatott sikerét értem.  Ha nem lesznek stabil hátterű, jó játékosokat leigazolni képes,  a fiatalok számára vonzó klubjaink, akkor a bajnokság színvonala is esni fog, ami végül kihatással lesz a merítésre alkalmas játékosállományra.

A sydney-i olimpiai győzelem után ugrásszerűen megnövekedett a vízilabda népszerűsége hazánkban, ami a sportágra jelentkező gyerekek létszámában is megmutatkozott. Ez azóta is töretlen. Jelen pillanatban inkább az okoz gondot, hogy sajnos kevés a vízfelület az egyes csapatok számára. Ezt a sikert, mert ez az én szememben egy nagy eredmény, a válogatott eredményességének köszönhetjük, de ezt a kluboknak kell tudniuk kihasználni. Ebből az elgondolásból kiindulva is fontos, hogy a jövőben is sikeres maradjon a nemzeti válogatottunk. Ez egy örök körforgás. Ahhoz, hogy válogatott szinten is sikeresek legyünk, szükség van egy erős bajnokságra, remek játékosokkal és átgondolt utánpótlás neveléssel, amit a klubok feladata ellátni. Ők termelik ki a majdani válogatottakat, akik meg várhatóan az országnak és a sportágnak is fognak nemzetközi sikereket biztosítani. A kettő egymás nélkül nem működik. Most a klubok ideje jön.

Forrás: MTI

Annak ellenére, hogy még hátra van egy mérkőzés, amit azért még jó lenne megnyerni, lassan mégis olyan érzésem van, hogy vége az olimpiának. Természetesen várom ezt az utolsó összecsapást is, de már nem úgy, mint eddig. Ez a mérkőzés, az eredménytől függetlenül, azért marad számomra emlékezetes, mert sok játékosnak biztos, hogy ez lesz az utolsó olimpiai és lehet, hogy egyben az utolsó válogatott mérkőzése is. Talán nem nehéz megtippelni vagy kitalálni ezen játékosok kilétét. Valószínű nem fogok sírva fakadni a spanyol meccs után, de ezek a búcsúzkodós dolgok mindig olyan fura érzést keltenek bennem.  

Az olimpiai bajnokokat egy láthatatlan szál fűzi össze mégpedig az, hogy a világ legjobb sportolói közé tartoznak, és mi, vízilabdások, együtt jutottunk fel a csúcsra. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy azon kevesek közé tartozunk, akik megvalósították az álmaikat, önmagukat. Azzá váltunk, amivé szerettünk volna gyerekkorunk óta. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez egymás segítsége nélkül nem sikerülhetett volna. A győzelem napjait (Sydney 2000, Athén 2004, Peking 2008,) sosem felejtem, felejtjük el. Ez olyan, mint egy születésnap. Egy fontos pillanat mindannyiunk életében, amiről mindig megemlékezünk. Számomra ezeknek a pillanatoknak az értéke egyre csak nő, de azt hiszem mindannyian így vagyunk ezzel.

Természetesen azért még maradnak páran a mostani gárdából is a válogatott keretben, de a többszörös olimpikonok valószínű elköszönnek. Ettől függetlenül a magyar vízilabda nem áll meg. Sok jó játékos van még, aki csak a lehetőségre vár, hogy végre bizonyíthasson. Persze nem csak olimpiai bajnokokból fog állni az új csapat, de Sydney (2000) előtt sem azokból állt, csak utána kicsit összekapták magukat a srácok. Miért ne sikerülhetne ez másoknak is? A történelem azt mutatja, hogy voltak már előttünk is olimpiai bajnokok. Miért pont mi lennénk az utolsók a sorban?

Tehát én nem félek a jövőtől. Kár egyelőre jósolgatni, hogy ilyen vagy olyan lesz a csapat. Minden csapat más és más, csak találgatni lehetne mi lesz. Az biztos, hogy nem kell majd szégyenkeznünk a jövőbeni eredmények miatt sem. Az új dolgoktól néha egy kicsit tart az ember, de ettől függetlenül jó dolog belevágni. Az meg már többször is kiderült, hogy senki sem pótolhatatlan. Lesznek vagy akár azt is mondhatnám, hogy vannak már új “nagy neveink”, és még többen is lesznek. Nem olyanok mint akiknek a nevét szinte az egész ország megtanulhatta az olimpiai döntők alatt, de nekik nem is kell olyannak lenniük.

Az elmúlt több mint egy évtized (természetesen az előtte elért sikerek is nagyban hozzájárultak) eredményei megbecsült sportággá tették Magyarországon a vízilabdát. Válogatottnak vízilabdázónak lenni eddig is kitüntetés volt, és bízom benne, hogy ezután is az marad. Ez egy érték, amit a következő generációknak ki kell, hogy tudjon használni, de nem szabad, hogy visszaéljen vele.

Végezetül csak azt kívánom, hogy búcsúzzunk győzelemmel a 2012-es londoni olimpiától.

Forrás: Wally Skalij/Los Angeles Times

Egy vereséget mindig nehéz megemészteni. Az első pillanatban az ember általában felindultságból cselekszik, amelyet még a legelvetemültebbek is végül megbánnak. A sikertelenség okát elsősorban másokban próbálják megtalálni, ezzel igazolva azt, hogy ők valóban mindent megtettek. És vannak, akik mindent megtesznek, de mégsem sikerül a csúcsra jutniuk. Ezt is csak be kell látni. Ha nem megy, hát nem megy.

Sok esetben a kudarc nem biztos, hogy rosszat jelent. Ez lehet egy jelzés, hogy még nincs minden rendben, még nem állunk készen a sikerre, vagy nem ez a helyes út. Egy versenyző mindig tudja, hol rontotta el. Ezeket a gondolatokat viszont nagyon nehéz elfogadni és megérteni a vereség pillanatában.

A vízilabdában is rengeteg magyarázatot találhatunk az esetleges kudarcokra. Az első nyilván a bíró. Ebben sajnos van némi igazság, de ez akkor is egy olyan dolog marad, amin nagyon nehéz lesz változtatni. A játékosok és a csapatok jelezhetik az esetleges sérelmeiket ezzel kapcsolatban, de nem az ő kompetenciájuk ezen változtatni. A mérkőzés végeztével pedig lehet bármennyire is igazuk, az eredményt akkor sem fogják megváltoztatni. Erre nem egy példát láthattunk már. Sajnos ez elég nagy nehézségeket okoz ennek a sportágnak, de bízom benne, hogy erre is lesz megoldás. Jómagam nem szeretek a bírókkal foglalkozni mert kizökkent a játékból, ami meg végül az ellenfélnek kedvez.

Egy mérkőzés viszont látszólag sokkal kissebb dolgokon is elmehet. Ezeket általában a szerencsével vagy annak hiányával és a véletlenekkel szokták magyarázni. Nem hiszek a szerencsében és a véletlenekben sem. Miért lenne véletlen az, hogyha egy lövés a kapufáról nem befelé, hanem kifelé pattan? Ha ezerszer meglövik ugyanazt ugyanúgy, az mikor fog befelé pattanni? Az azért nem ment be, mert a kivitelezés olyan volt, amilyen. Valami hiányzott hozzá, és az pedig nem a szerencse, mert az úgy sohasem fog bemenni.Tehát egy verség mindig megmutatja mi az, amin változtatni kell. A győztes típusok ezt meg is értik.

Ettől függetlenül borzasztóan szomorú vagyok az olaszok ellen elszenvedett vereség miatt. A sportban nincs megérdemlem vagy nem érdemlem meg ok. Az nyer, aki aznap jobban teljesít. Most is így történt. Sorolhatjuk a “ha-val” kezdődő indokokat, ez már semmin nem változtat. Egy időre át kell adni a győzelmek örömét másoknak, és egy kicsit megélni azt, ami idáig történt. Úgy gondolom, hogy most kezd majd igazán értéke lenni annak három olimpiai aranynak, amit ez  a csapat már a magáénak mondhat, azáltal, hogy most másokat fogunk látni a dobogó tetjén örülni. Nem hiszem, hogy irigyelni kéne ezt bárkitől is, mert aki odaér, az meg is érdemli azt.

És ne feledjük a lányok sikerét. Ők is a magyar vízilabda része, és már nagyon feszegetik a siker kapuját. Sajnos olimpiai aranyérem vízilabdában az idén már nem lesz, de ettől még ez a sport tovább él. Veszünk egy nagy levegőt, és holnap folytatjuk tovább. Mert erről szól a sport, és így születhetnek majd újra szép sikerek.

Forrás: Reuters

Lehet, hogy eddig is nyertünk mérkőzéseket az olimpián, de azért azt tiszta lelkiismerettel bevallhatjuk, hogy az USA elleni volt az a győzelem és a magyar csapat által bemutatott játék, amihez hozzá vagyunk szokva, amire képesek a srácok és amit el is várunk tőlük. Természetesen ők is csak emberek és hibázhatnak is, de annyi jó játékosunk van, hogy most már ennek ki is kell jönnie. Számomra nagy megnyugvás volt az utolsó csoportmérkőzésen bemutatott produkció. Persze azért fontos, hogy nyertünk, de ami még fontosabb, hogy borzasztó jól védekeztünk. Az ellenfelünk támadásaiban megnyilvánuló bizonytalanság, még a tévé-képernyők előtt is érezhető volt. Ha egy csapat elbizonytalanodik, az ellenfél egyből kiszúrja ezt. Főleg úgy, hogy rengeteg mérkőzést játszottak már egymás ellen ezek a csapatok, és ezáltal jól kiismerhették egymást.  A bizonytalanság tipikus jelei, hogy a támadásban mindig jobb helyzetet keresnek a már kialakult helyzeteknél, vagy hogy lassan érzékelik az ellenfél hibáit, ezáltal folyamatos késésben vannak, és természetesen az, hogy csak a támadóidő vége felé merik ellőni a labdát, addig pedig kapura sem néznek. Na, ez a mérkőzés pont ilyen volt az amcsik részéről.

Az elég laikus véleménynek tűnik, ha valaki azt állítja, hogy csak azért nyertünk, mert az amerikaiak gyengén játszottak. Mi is azért kaptunk ki a szerbektől, meg a montenegróiaktól mert gyengébben játszottunk mint ők, de azért játszottunk gyengébben, mert ők azokon a mérkőzéseken fölénk tudtak kerekedni, és a saját játékukat képesek voltak ránk erőltetni. Ez történt most is. A mérkőzés minden pillanatában mi voltunk az irányítók. Ez természetesen nem csak a támadásainkra vonatkozik. Az az igazán nagy csapat, aki a saját védekezésével tudja irányítani az ellenfél támadásait. Ez elsőre talán kicsit furcsán hangzik, de ez így működik. A védekezés egy ravasz játék. Az ellenfélnek mindig fel kell kínálni egy lehetőséget egy passzra vagy egy lövésre, amire már a védelem előre fel van készülve. Tehát nem a védelem követi a támadást, hanem a támadók vannak becsapva a hamis lehetőségek tálcán kínálásával, és mire feleszmélnek már le is telt a támadóidő. Ez végül abban nyilvánul meg, hogy az ellenfél támadása milyen gyenge volt azon a mérkőzésen, de aki ért hozzá az tudja, hogy mekkora munkát igényel ez a védekező csapat részéről. Tehát a csapat megmutatta amit eddig is tudtunk már, hogy tud magabiztosan is fontos győzelmeket hozni.

A következő ellenfél Olaszország lesz. Ők papíron gyengébbek, de nagyon izzadós meccs less, abban biztos vagyok. Az ő stílusuk nem fekszik nekünk. Ők aztán tényleg mindent bevetnek annak érdekében, hogy győzzenek. Ezt azért nem tudom elmondani a magyar csapatról, mert ők játszani szeretik ezt a sportágat, és ez a mai mezőnyben néha hátránynak számít. Persze a magyar játékosok sem finomkodnak az ellenféllel, de a játék és az ellenfél tisztelete mégis megszab egy határt. Ritka az az eset, amikor már gusztustalannak mondható az ellenféllel szembeni viselkedésünk. Itt pedig most erre lesz szükség. Mivel fizikálisan fényévekkel az olasz csapat előtt járunk, ezt szépen meg is kell mutatni nekik már az elején. Persze nem okvetlen kell egy vízi MMA-val (ketrecharc) nyitni, de mindenképp éreztetni kell velük, hogy ez most nem az a helyzet. Ettől természetesen nem fognak sírva elszaladni, de most ne mi kapjuk már az első pofont.

Mindenki tudja, hogy jó fejek a magyar pólósok. Hát most nem kell annak lenniük. Most győzni kell!

Forrás: AP Photo/Alastair Grant

Már nagy izgalomban van mindenki, mert lassan kezdődik az olimpia. Egy biztos, a felvezetés szenzációs volt. Minden ország szurkolói esküdöznek a tuti aranyérmekre, és a sportolók most sokkal nagyobb figyelemben részesülnek. Főleg azok szerepelnek sokat, akiknek van esélyük az éremszerzésre, vagy akiktől elvárják az érmes helyezést. Így van ezzel a vízilabda válogatott is. Ennek nagyon örül az egész vízilabda társadalom, de miért csak most mennek így a dolgok? Íme a véleményem ezzel kapcsolatban.

Azt azért nem mondhatnám, hogy négy évig teljesen háttérbe szorul ez a sportág, mert egy sikeres olimpiai szereplés után, mint eddig már háromszor is volt rá példa, még egy jó fél évig, el lehet rajta csámcsogni. Majd mikor jön az Olimpia, ismét nagy lángra lobban a vízilabda iránt táplált szeretet tüze, és még a csapból is a játékosok folynak. Valamilyen szinten azért meg tudom ezt is érteni, természetesen. Nagy dolog az Olimpia, és tényleg csak egy aranyérmet osztanak ki minden sportágban, de attól még, hogy a vízilabda-válogatott megnyerte az utolsó három Olimpiát, még nincs minden rendben a sportág körül. Mindig és szinte mindenben vannak szürke hétköznapok. Ezek az időszakok pedig borzasztóan lassan telnek el. Az olimpiai ciklusok között mi ezt éljük meg. Olyan, mintha a sportág egy kicsit elbújna a világ  szeme elől, vagy mintha semmi nem történne ez alatt az időszak alatt. Pedig a játékosok ugyanúgy edzenek a klubokban, és dübörög a hazai és a nemzetközi bajnokság is. A labdarúgás meg talán ennek az ellenkezőjét produkálja hazánkban. Igaz, a labdarúgócsapat nem jutott ki az olimpiára. Ha mérlegre tesszük ezt a két dolgot, hogy a vízilabda szinte csak az olimpiák és nagyobb nemzetközi események, jellemzően válogatott események, alkalmával élvezi a nagyobb érdeklődést, a labdarúgás pedig minden évben, szinte 8-10 hónapon keresztül a középpontban van, elgondolkodtató következtetést vonhatunk le.

Az én véleményem az, hogy tényleg nagyon sokan szeretik ezt a sportágat Magyarországon, magáért a sportágért, vagy a játékosok miatt, de szerintem nagyon sokan vannak olyanok is, akik csak az eredményessége miatt követik. Ez természetesen nem baj, amíg vannak eredmények, viszont ez egy elég rizikós játék ebben az esetben. Mi lesz, ha esetleg elmaradnak a várt eredmények? Hirtelen elpártol egy csomó szurkoló azzal, hogy már ebben sem vagyunk jók? Félő, hogy igen. Itt kellene nagyon sokat fejlődnie ennek a sportágnak. Sokkal több olyan szurkolónak kellene lennie, aki maga, a sportág miatt szereti a vízilabdát. Tehát örülne a sikereknek, de igazából őt a vízilabda érdekelné. Akkor is megvenné a belépőt, ha éppen nem döntőt játszana a csapat.

Ezt a dolgot viszont nem lehet számon kérni a szurkolókon. Ebben az esetben ők a fogyasztók, akik eldöntik, hogy a szabadidejüket és a pénzüket mire szeretnék feláldozni. Az olimpiák alkalmával megvan a megfelelő csere tárgya, nevezetesen az olimpiai győzelem esélye. Ezért, sokan hajlandóak kiutazni Londonba, és megvenni a nem olcsó jegyeket a különböző sporteseményekre. Mondom, természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez az olimpia, és nehéz összehasonlítani bármi mással. Na, de túl nagy a különbség a szürke bajnoki szezonok és e között. Valami nem stimmel, és nem a nézők a hibásak, hogy bajnoki mérkőzések alkalmával, az átlag nézőszám a kétszázat is alig éri el mérkőzésenként, és sokszor a 800-1200 Forintos jegyár is leküzdhetetlen akadályt jelent számukra. És ebben is igazuk van. Nem a jegy a drága, hanem az igénybe vehető szolgáltatás nem ér meg ennyit a számukra.

A feladat tehát adott. Hogy tudjuk érdekeltté tenni a nézőket, hogy év közben is zsúfolásig megteljenek a lelátók.