svedcsavar

Az elmúlt, nagyjából huszonöt év alatt, nagy utat jártam be a vízilabda világában. Messziről indultam, és a sportág több szintjét megjárva, eljutottam a legfelsőre, a magyar vízilabda-válogatotthoz. Lassan a pályafutásom végéhez közeledek, de ez az olimpia még mindig ugyan azokat az érzéseket ébreszti bennem, mint régen.

Először 1996-ban lett volna esélyem kijutni a nyári olimpiai játékokra, Atlantába, még a szlovák vízilabda-válogatottal, de az végül nem sikerült. Sajnáltam, persze, de mivel halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit is veszítettem, hamar túltettem magam rajta. A következő olimpián, Sydneyben, már ott voltam. A végeredmény, csalódás. Utolsó hely a szlovák válogatottal és egy érzés, „ezt nem hiszem el, hogy erről szól az olimpia”. Elmondhatatlanul csalódott voltam. Míg a csapat nagy része megelégedett az olimpiai részvétellel, én többet szerettem volna. Végül úgy éreztem, nem igazi sportolóhoz méltóan éltük meg azt az olimpiát.

A következő négy év alatt (2000-2004) sokat változott az életem. A világ legjobb klubcsapatához igazoltam, és bekerültem a magyar válogatottba is. Az egész olyan profi volt. Athénba már egy olimpiai bajnok csapattal utazhattam, és ennek a tornának is arany lett a vége. Négy év alatt az utolsó helyről az elsőre. Sokan talán azt gondolják, hogy ezt egyszerű feldolgozni, de igazából ez nem így van. Kellett hozzá egy kis idő, amíg helyre tudtam rakni a dolgokat, elsősorban magamban. Az olimpia, amit igazán meg tudtam élni, a pekingi olimpia volt. Tudatosan készültem rá, és habár kacifántosan is, de bekerültem a csapatba. Életem legszebb és legfontosabb sporteseménye volt. Kétszeres olimpiai bajnok lettem, és rengeteget tanultam az alatt az egy év alatt, a felkészülést és magát a versenyt is beleértve. Érdekes az élet. Nem Magyarországon születtem magyarnak, és egy olyan sportágat kezdtem el gyakorolni, amelyben a magyarok a legjobbak, viszont egy olyan országban, ahol ezt lényegesen alacsonyabb szinten művelik. Végül mégis elértem a célomat.

Most eltelt újabb négy év. Lassan kezdődik a londoni olimpia, és követve a vízilabda-válogatott felkészülését, ismét egy furcsa, de nagyon kellemes  érzés tölt el. Olyan, mint mikor az ember szerelmes lesz. Úgy néz ki, négyévente beindul a kémia, nincs mese. Pontosan ugyanezt látom az utazó csapat tagjain is. Ők, talán annyival vannak könnyebb helyzetben, hogy nem tehetetlenül fognak ülni a tévé előtt, mert az egy borzasztó érzés. Hogy motiváltak-e? Ennél rosszabb kérdést fel sem lehetne tenni nekik. Ezt a kérdést még egy háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázónak sem szabad feltenni, vagy úgy is mondhatnám, neki aztán tényleg nem.

És, hogy ez csak vízilabda, és nem a világ egyik legnépszerűbb sportága? Kit érdekel. Szerintem nem nagy baj, hogy valamiben a világ élmezőnyéhez tartozunk. Legyünk mi a meghatározó alakjai ennek a sportágnak, és ha lehet, rendezzünk meg mi minden ezzel kapcsolatos eseményt. A világ nem kicsi, és szinte minden pontján vízilabdáznak. Szerintem nem lenne rossz elérni, hogy ha azt mondják vízilabda, akkor mindenkinek Magyarország jusson az eszébe.

Forrás: MTI

Ígértem, hogy beszámolok arról, hogy az olimpiára utazó csapatból, kinek mi a hobbija. Egy kicsit azért megbolondítom a helyzetet. Mindenkiről leírom, hogy mivel szereti tölteni a szabadidejét, de nem írom mellé a neveket. Lehetnek átfedések a játékosok között, hisz rengeteg időt töltenek együtt, és ez a szabadidős tevékenységeikre is hatással van.

Kezdjük az egyszerűbb részével, a nevekkel:

Szécsi Zoltán, Nagy Viktor, Varga Tamás, Varga Dénes, Varga Dániel, Hárai Balázs, Madaras Norbert, Kásás Tamás, Biros Péter, Szivós Márton, Steinmetz Ádám, Hosnyánszky Norbert, Kiss Gergely

És akkor az egyes játékosok hobbijai tömören:

1.)  .... elég változatos az érdeklődési köre. Szeret horgászni, pókerezni és moziba járni, de legszívesebben arról álmodozik, hogy egyszer majd elvonul a világ szeme elől, valahova vidékre. Imádja az állatokat és legújabb mániája, hogy lovat szeretne. A világ összes technikai dolga távol áll tőle, de improvizálásban behozhatatlan.

2.)  .... hobbija a tenisz. Igazából sok mindenben tehetséges, de amit sokan nem tudnak róla, az az, hogy iszonyatosan jól tud utánozni bárkit. Amikor az illető nem figyel, mögé oson, és elkezdi minden mozdulatát utánozni. Ez természetesen a vízben is igaz. Gyakran szándékosan úgy lő, ahogy a csapattársa szokott, és várja, mikor veszik már észre, hogy mit is csinál. Vannak jól begyakorolt tánclépései is, amiket igazán jól ad elő.

3.)  .... szereti a természetet és a vadászatot. Szeret a dolgok mögé látni, és az egyenes beszéd híve. Kedveli a finom borokat és a jó pálinkát.

4.)  .... az egyik kedvenc időtöltése a vitorlázás. Ettől függetlenül nehéz lenne olyan dolgot mondani neki, amit ne próbálna ki. Minden új dolog egy kihívás számára. Nem szeret a sor végére állni, és nem kér engedélyt, hogy elmondhassa a véleményét. Ettől függetlenül egy nagyon kedves ember.

5.)  .... egyértelmű hobbija a peca. Az utóbbi időben viszont rákapott a motorozásra is. Megmondom őszintén, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még motorral felszerelt, kétkerekű járgányra ül, mert ennél őt sokkal megfontoltabbnak tartottam. A megfontoltsága nem változott, mert szerencsére óvatos a motoron is, én meg szeretem a motorosokat.

6.)  .... szintén természetbarát. Szeret bringázni, habár a termete miatt kicsit furcsán néz ki rajta, de ezzel mindannyian így vagyunk. Tehát, ha úgy néz ki a téma, mintha egy  majom ülne a köszörűkövön, akkor lehet, hogy csak az egyik pólós bringázik. Ereje hatalmas, és ennél csak a szíve nagyobb. Testéről még egy terminátor szobrot is formáztak.

7.)  .... művész minden pillanatban. Az öltözködése kifinomult ízlésre vall, szereti a finom ételeket, és többnyire képekben örökíti meg gondolatait és a tovaszáguldó pillanatokat. Nyilatkozatai frappánsak.

8.)  .... a sebesség és a "kilinccsel előre" szerelmese, mellesleg mindent tud az autókról. A körülmények hirtelen változásaira pillanatok alatt képes reagálni, és mindig van a tarsolyában egy-egy váratlan húzás.

9.)  .... hobbija is a vízhez köti. Pár éve kezdett el búvárkodni, és ez mindent el is árul róla. Ez a sportág a megbízható emberek sportja. Sosem hagyja cserben a barátait, még egy rögtönzött buli alkalmával is kitart mellettük.

10.)   .... az egészséges és a tudatos táplálkozás megtestesítője. Mindene a vízilabda, és ennek megfelelően éli az életét. Régebben volt egy súlyos sérülése, amiből szerencsésen felépült, azóta maximálisan odafigyel a testi és lelki fittségére.

11.)   .... kicsit szétszórt, de őt ezért is szeretik olyan sokan. Szeret olvasni, egy könyvet akár többször is. Egyszer mellettem olvasott egy kb. 400 oldalas könyvet, és a felénél járt, amikor megszólalt, „basszus, én ezt már olvastam”. Tudom, hogy szereti a motorozást is, de az Olimpia előtt még a robogóját is eladta, biztos, ami biztos.

12.)   ..... szereti a sebességet és a tétre menő játékot. Nem riad vissza a kemény munkától, és ez meg is látszik az utóbbi években mutatott teljesítményén.

13.)   ..... egy csendes, híreket és a tőzsdét fürkésző ember. Jól informált, és minden témához érdemben hozzá tud szólni. Nehéz őt kibillenteni a nyugalmi állapotából.

Na, ki kicsoda?

Természetesen hamarosan küldöm a megoldást is. De addig tessék gondolkozni :)

A kép csak illusztráció.

Forrás: MTI

Ha egy csapatról és annak eredményeiről beszélünk, hajlamosak vagyunk csak a játékosok képességeivel és teljesítményével azonosítani ezt. Nem vitás, hogy azért lesz valakiből válogatott csapattag, mert valamiben jobb, mint a többiek. Van, akinél a tehetség dominál, és van, aki iszonyat sok munkát végez azért, hogy egy szintre kerüljön a tehetségekkel. Érdekes, hogy a kevésbé tehetségesek sokkal jobban terhelhetőek, míg a született tehetségek azok, akik nem szeretnek többet dolgozni a szükségesnél. Mi lenne, ha a tehetségek is maximalisták lennének a munka terén? Nem mondom, hogy nincsenek ilyenek, csak szerintem ez elég ritka. Nem véletlenül mondják, hogy az élet ikszre játszik.

Legyen az tehetséges vagy akár rakkolós típus, mindenkinek edzenie kell. A siker nem jön magától. És itt bújnak meg azok a szakemberek, akikről viszonylag ritkán beszélünk. Pedig érdemes velük foglalkozni, mert a felkészülés sikeressége sok tekintetben rajtuk múlik, amely végül meghatározza majd a csapat eredményeit.

Úgy gondolom, hogy olyan, hogy egyéni siker, nem létezik. Aki azt gondolja magáról, hogy mindent csak saját erejéből ért el, az szerintem nincs tisztában azzal, hányan dolgoznak még körülötte, érte. Vegyünk például egy teniszezőt. Igaz, hogy a mérkőzéseit egyedül játssza le, de csak van valaki, aki felkészíti, tanácsokkal látja el, edz vele, gyógyítja a sérüléseit és még sorolhatnám. Ezek azok a szakemberek, akik ritkán kerülnek reflektorfénybe, de nélkülük nincsenek sikerek. Én is sokat köszönhetek ezeknek a szakembereknek, így a legkevesebb amit értük tehetek, hogy ezen írásaimban röviden megemlítem őket, kifejezve a köszönetemet a munkájukért. Szintén köszönet jár azoknak is, akiket a jelen írásomban nem említek meg a hely szűke miatt, amiért ezúton is elnézést kérek

Kezdeném egyből az orvossal. Itt meg kell említsem Dr. Pavlik Gábort, aki szinte örökké (25 éven át) a vízilabda-válogatott csapatorvosa volt. Most ezt a pozíciót Dr. Gábor Antal, alias „Pucika” látja el. Ezt a nevet azért kapta, mert ő is így szólít mindenkit. Ha telefonon beszél, vagy ha csak emleget valakit, sosem lehet tudni, kiről beszél. Csak annyit mond, „te, tudod, mi történt a pucussal?”. Ha valaki egy sérülést panaszol el neki, és azt mondja, hogy „ha ezt csinálom fáj”, erre az a válasz, „pucus, akkor azt ne csináld”. A viccet félretéve, szerintem ő a világ legtöbb viccet ismerő embere, és nincs történet, amit ne tudna továbbfűzni. Mindemellett a nap minden percében készen áll arra, hogy szaktudásával segítsen minden arra rászorulónak. Egy volt edzőm azt mondta, hogy csak az a baj az orvossal, hogy ha van, akkor a fél csapatnak van valami problémája, ha meg nincs orvos, akkor nincs beteg sem. Hát...

Ahhoz, hogy a srácok megfelelő erőnléttel rendelkezzenek, nem elég csak a vizet paskolniuk. A szárazföldön is igen kemény munkát kell végezni, hogy majd a vízben legyen kakaó a kemény meccsek alkalmával. Ennek a felelőse Zala György. Könnyen kiszúrható a csapatban, mert igen szembetűnő a magassága, mínuszban, amit azért sikeresen kompenzál a vállszélességével. Sikeres sportolói múlttal (olimpiai bronz, kenu), és hihetetlen nagy edzői tapasztalattal rendelkezik. Nincs olyan edzésmódszer, amit ne ismerne. Iszonyatosan alázatos, és szereti becsülettel elvégezni a munkáját.

A vízi edzések fontos részét képzi a lábtempó. Ezt ki más tudná jobban levezényelni, mit egy tapasztalt volt kapus. Ő Mátéfalvi Csaba. Nehéz dolog ám egy lábtempós edzést érdekessé tenni, de neki azért sikerül. Sokan elbagatellizálják ennek fontosságát, de a mai vízilabdában ez elengedhetetlen. Csabának viszont van még egy másik feladata is. Ő csapat vágója (videó). Minden szükséges videót előkészít, igény szerint. Támadások és védekezések külön, és ha kell, egyénre szabva. Hosszú, hajnalokba nyúló munka.

A csapat úszóedzéseit egy igazi munkamániás, Benedek Tibor vezényli. Rezzenéstelen arccal mondja be a leúszandó távokat, az együttérzés legkisebb  szikrája nélkül az arcán. Pedig tényleg sokat úsznak a srácok, akik között csapattársai és barátai is vannak. Itt viszont nincs demokrácia. Tibi fütyül, a többiek meg úsznak. Persze az ő személye azért ennél sokkal többet jelent a csapatnál.

A sok munka után édes a pihenés. Egy jó masszázs, meg még ennél is jobb lehet. Szerintem a magyar vízilabda-válogatottnak van a legizmosabb gyúrója. Illés Roli, aki tisztára úgy néz ki, mint a Stúdio 54-ből Shane, a kajakozásnak köszönheti testi adottságait. Szükség is van az erejére, mert a százkilós testeknek egy kiadós edzés után nem elég a simogatás. Hasonlóan az orvoshoz, a szolgálati idő 0-24.

És ugye itt van még a szövetségi kapitány, Kemény Dénes. Ő az, aki összefogja a két csapatot (játékosok és a stáb). Aki egy kicsit minden, és akinek a legnagyobb a felelőssége. Lényegében ő határozza meg a csapat minden egyes pillanatát a saját belátása szerint. Ez eddig három olimpiai aranyat, egy világbajnoki aranyat, két Európa-bajnoki aranyat, egy Világkupa aranyat és két Világliga győzelmet hozott a konyhára, a többi apró mellett. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. Ahogy azt sem, hogy inkább ruhában szeret a medéncébe ugrani, ha úgy hozza a sors. De ezt itthon úgyis mindenki szereti.

Forrás: AFP

Iszonyatosan jó dolga van a magyar vízilabdának, mert a válogatottban csak jó játékosok szerepelnek. Ezen játékosok bármelyikét szívesen látná a világ bármely csapata a soraiban. Szinte nincs gyenge pontja, és szinte nehéz bárkit is kiemelni, mint vezért. Pedig kell egy vezér, akit úgy hívnak, hogy csapatkapitány. Sokan vágynak erre a „tisztségre”, ám sokan nem. Nekem megadatott az a megtiszteltetés, hogy a Groupama Honvédnál két éve én tölthetem be ezt a szerepet, és igazán büszke vagyok arra is, hogy a válogatottnál is lehettem egy alkalommal ebben a pozícióban.

A csapatkapitányt általában vagy a csapat jelöli ki magától vagy a vezetés határozza meg, hogy ki legyen. A játékosok általi kijelölést szerencsésebbnek tartom. Ez általában szavazással szokott eldőlni. Mindenki ír egy nevet a papírra, és végül összeszámolják a szavazatokat. A megválasztott pedig vagy elvállalja vagy nem. A kapitány kijelölése egy olyan csapatban, ahol több vezérbika is van, elég komoly feszültséget is okozhat, mert megoszthatja az egész közösséget.

Ahol többen vannak, ott a vélemények is különbözőek lehetnek, és csak a résztvevők intelligenciáján múlik, hogy egy irányba szeretnének-e menni vagy mindenki arra, amerre lát. Mindenkinek lehet véleménye, és kell is, hogy legyen.Viszont a csapatkapitány megválasztása után a játékosok elfogadják a kialakult helyzetet, mert tudják, hogy egy irányt követni, még ha talán nem is a legtökéletesebb, jobb és sikeresebb, mint több részre szakadni, és ezáltal meggyengülve, a biztos vereségbe rohanni.

Nem mindig a legidősebb vagy a legjobb játékos lesz a csapatkapitány. Ehhez azért több is kell. Ezen pozíció betöltése rengeteg energiát igényel, mert egyszerre több fronton is helyt kell állni. A csapatkapitány valahol a csapat és a vezetőség között helyezkedik el, és objektívnek kell, hogy maradjon, mindkét irányba. Fel kell, hogy vállalja a konfliktusokat, ha kell, mindkét fél érdekében, vagy akár ellen érveljen, és jó példát mutasson az edzések és a mérkőzések alkalmával is. Elöl van, ha a győzelemért járó kupát kell a magasba emelni, de ugyanitt a helye, ha rosszul alakulnak a dolgok. Nem lehet fáradt, nem csüggedhet, és a hite sem gyengülhet egy pillanatra sem, mert a többiek ebben is követnék. Szép feladat, az biztos, de ezért külön dicséret nem jár. Ez a meló, ezt kell elvégezni. Sokan sajnos képtelenek erre a szerepre, mert ez akkora plusz terhet jelent a számukra, hogy ettől, a teljesítményük jelentősen visszaesik, a cél pedig nem ez lenne. Vannak emberek, akiket motivál a plusz teher, és vannak, akiket összenyom. Szükséges hozzá egy különleges adottság, amely segít mindig ráérezni a dolgok lényegére, akár egyéni, akár csapat szinten, de természetesen, mint minden más, ez is tanulható.

Tehát, még egy jó csapatnak is kell egy vezér. Jelen pillanatban ezt a vezért Biros Péternek hívják a válogatottnál. Nagyszerű ember, és kiváló játékos. A legnagyobb erőssége talán az, hogy mindig képes a nyakába venni az egész csapatot, és lendíteni rajta egy nagyot, ha kell. Nem vár senkire, csak teszi a dolgát. Nem mellesleg, ő viszi majd a londoni olimpián a magyar zászlót. Érdekesség képpen, ő lesz a második vízilabdázó, akit felkértek erre a feladatra. Az első vízilabdázó ebben a szerepben Szívós István volt, 1980-ban.

Forrás: MOB

Az elmúlt évek során rengeteget foglalkoztam a vízilabda jövőjével. Két fókuszpontot határoztam meg, a szabályok lehetséges változtatásait, és az üzleti alapon történő működtetés vizsgálatát. Most eltekintenék a szabálymódosítások megtárgyalásától, mert erről többet lehet hallani, és inkább a sportág üzleti működését illetően villantanék fel pár érdekességet, fókuszálva a héten történt, Pro Recco, aliasz világválogatott megszűnésével kapcsolatban.

Szóval az előzetes kutatásaim alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy a vízilabda a “legolcsóbb“ csapatsportág Magyarországon. Itt most nem arra gondolok, hogy a felszerelés lényegében csak egy fürdőnadrág és egy sapka, ami azért szintén számít, mert ugye más sportágaknál már a felszerelés sem olcsó mulatság, hanem inkább arra, hogy mennyiből finanszírozható meg egy hazai vagy nemzetközi siker. Azért azt itt hozzá kell fűznöm, hogy a vízilabda idehaza, ez elmúlt tizenkét év sikereinek köszönhetően, igen kedvező helyzetben van. Vagyis az emberek követik a sportág eredményeit, főként a válogatottat, de azért a klubok aktuális teljesítményeiről is értesülhetünk több fórumon keresztül is. Tehát mindig van hír a pólóról. Míg egy nemzetközi szinten is eredményes vízilabdacsapat már kb. 120-150 millió forintos költségvetéssel beéri évente, addig ez a többi csapatsportnál a többszöröse. Természetesen, mint minden más sportágnál, megkérdőjelezhető ezen összeg megtérülése a szponzor számára. De van egyáltalán olyan sportág Magyarországon, ahol a szponzor kiveszi azt, amit abba befektetett? Ez a kérdés egyes esetekben még nagyobb hangsúlyt kap.

Mindig kérdéses az, hogy ha egy csapat játékerőben kimagaslik a többiek közül, és simán nyeri a mérkőzéseit, mennyire tesz jót magának a sportágnak. Erre volt már több példa is. A szocialista éra alatt elég gyakori jelenség volt, hogy központosították a legjobb sportolókat, és így lényegében, akár több éven keresztül, egyazon csapat nyerte a bajnokságot. Aztán tetszett vagy sem bárkinek is, ez így működött. Mikor ez a korszak véget ért, már sokkal homogénebbé és inkább tőkefüggővé vált, hogy ki, milyen játékosokat tud leigazolni. Eddigi pályafutásom során kétszer voltam olyan csapatnál, ahol hirtelen megváltozott a klub anyagi helyzete, pozitív irányba. Ez sajnos nem azt jelentette, hogy a csapatvezetés rájött a tutira, és egy remek üzleti modellel rukkoltak elő, mert akkor ezt mások is utánozták volna, vagy ez az állapot még mindig fennállna. Máshogy történt.

Nagyon hasonló volt a helyzet, mint az utóbbi hónapokban a Pro Recco vízilabda csapatának háza táján. Habár túl sok belső információt nem adtak ki, azért van néhány érdekes összefüggés az általam említett és megtapasztalt két eset, és az iménti Pro Recco-ügy kapcsán. Mindegyik esetben viszonylag rövid felfutási idő alatt, hirtelen nagyon erős csapatot vásároltak össze. Mindhárom esetben vízilabda múlttal rendelkező, pénz nem számít vállalkozó vagy egy komoly cég befolyásos vezetője állt a háttérben. Először talán csak a sport szeretete motiválta őket, de később, nem meghazudtolva az üzleti beállítottságú énjüket, belevágtak, hogy ezen sportág vérkeringésébe is bevigyenek egy kis piaci alapokon működő gondolkodást. Valószínű hamar rájöttek, hogy itt az egész rendszerrel kellene kezdeni valamit, mert nem elég, ha csak a klub üzletpolitikája megváltozik. Próbáltak hatni az adott nemzeti  vagy nemzetközi szövetségre, ami, a későbbi tapasztalatok szerint, nem okozott osztatlan sikert, valamint az sem, hogy az általuk patronált csapat kivívta sokak ellenszenvét az igazán profi környezet és a sorozatos sikerek miatt. Majd, szinte egyik napról a másikra, eltűntek. A leköszönést általában azzal indokolták, hogy nem engedték őket döntési pozícióba, és rengeteg felesleges akadállyal kellett megküzdeniük (annak ellenére, hogy több fronton is támogatták a sportágat), így ellehetetlenítve a hosszútávú építkezést. A másik oldal viszont azzal érvelt, hogy túl sokat akartak, és azért mert pénzük van, még nem biztos, hogy értenek is a sportvezetéshez.

Természetesen a forrás megszűnése sokakat kellemetlenül érintett, de abban biztos vagyok, hogy sokat köszönhetünk ezeknek az egyéneknek, cégeknek. Ezek elsősorban a nemzetközi klubsikerek, de én ide venném a válogatott sikereiben való jelentős részesedést is, mivel egy csapatba egyesítették az adott ország legjobb játékosait, akik így folyamatosan együtt tudtak készülni.

Hogy mi lehetett az igazi indok, ami miatt ezek a próbálkozások kudarcba fulladtak, az nem igazán derült ki. Véleményem szerint a vízilabda-társadalom, még nem volt felkészülve ilyen radikális változásra, és arra, hogy lépjen egy merészet a szigorú üzleti alapú működés irányába. Így viszont hiába rendelkeztek megfelelő forrással a “megmondók”, egyedül gyengének bizonyultak. Talán, ha nem 8-10 évente történne egy ilyen eset, hanem egyazon időn belül, egyszerre több országban is, akkor nagyobb lendületet vehetne a vízilabda, a most már szinte minden sportágban kötelező, üzleti alapú gondolkodás irányába.