Az elmúlt, nagyjából huszonöt év alatt, nagy utat jártam be a vízilabda világában. Messziről indultam, és a sportág több szintjét megjárva, eljutottam a legfelsőre, a magyar vízilabda-válogatotthoz. Lassan a pályafutásom végéhez közeledek, de ez az olimpia még mindig ugyan azokat az érzéseket ébreszti bennem, mint régen.

Először 1996-ban lett volna esélyem kijutni a nyári olimpiai játékokra, Atlantába, még a szlovák vízilabda-válogatottal, de az végül nem sikerült. Sajnáltam, persze, de mivel halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit is veszítettem, hamar túltettem magam rajta. A következő olimpián, Sydneyben, már ott voltam. A végeredmény, csalódás. Utolsó hely a szlovák válogatottal és egy érzés, „ezt nem hiszem el, hogy erről szól az olimpia”. Elmondhatatlanul csalódott voltam. Míg a csapat nagy része megelégedett az olimpiai részvétellel, én többet szerettem volna. Végül úgy éreztem, nem igazi sportolóhoz méltóan éltük meg azt az olimpiát.

A következő négy év alatt (2000-2004) sokat változott az életem. A világ legjobb klubcsapatához igazoltam, és bekerültem a magyar válogatottba is. Az egész olyan profi volt. Athénba már egy olimpiai bajnok csapattal utazhattam, és ennek a tornának is arany lett a vége. Négy év alatt az utolsó helyről az elsőre. Sokan talán azt gondolják, hogy ezt egyszerű feldolgozni, de igazából ez nem így van. Kellett hozzá egy kis idő, amíg helyre tudtam rakni a dolgokat, elsősorban magamban. Az olimpia, amit igazán meg tudtam élni, a pekingi olimpia volt. Tudatosan készültem rá, és habár kacifántosan is, de bekerültem a csapatba. Életem legszebb és legfontosabb sporteseménye volt. Kétszeres olimpiai bajnok lettem, és rengeteget tanultam az alatt az egy év alatt, a felkészülést és magát a versenyt is beleértve. Érdekes az élet. Nem Magyarországon születtem magyarnak, és egy olyan sportágat kezdtem el gyakorolni, amelyben a magyarok a legjobbak, viszont egy olyan országban, ahol ezt lényegesen alacsonyabb szinten művelik. Végül mégis elértem a célomat.

Most eltelt újabb négy év. Lassan kezdődik a londoni olimpia, és követve a vízilabda-válogatott felkészülését, ismét egy furcsa, de nagyon kellemes  érzés tölt el. Olyan, mint mikor az ember szerelmes lesz. Úgy néz ki, négyévente beindul a kémia, nincs mese. Pontosan ugyanezt látom az utazó csapat tagjain is. Ők, talán annyival vannak könnyebb helyzetben, hogy nem tehetetlenül fognak ülni a tévé előtt, mert az egy borzasztó érzés. Hogy motiváltak-e? Ennél rosszabb kérdést fel sem lehetne tenni nekik. Ezt a kérdést még egy háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázónak sem szabad feltenni, vagy úgy is mondhatnám, neki aztán tényleg nem.

És, hogy ez csak vízilabda, és nem a világ egyik legnépszerűbb sportága? Kit érdekel. Szerintem nem nagy baj, hogy valamiben a világ élmezőnyéhez tartozunk. Legyünk mi a meghatározó alakjai ennek a sportágnak, és ha lehet, rendezzünk meg mi minden ezzel kapcsolatos eseményt. A világ nem kicsi, és szinte minden pontján vízilabdáznak. Szerintem nem lenne rossz elérni, hogy ha azt mondják vízilabda, akkor mindenkinek Magyarország jusson az eszébe.

 

Forrás: MTI