svedcsavar

 Sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyit kell azért dolgoznia, edzenie az embernek, hogy a saját sportágában a legjobbak közé kerülhessen. Rengetegszer megkaptam már, hogy nektek könnyű, mert csak edzenetek kell. Hát, ha figyelembe veszem azt, hogy Magyarország népességének mindössze 8 százaléka tagja valamilyen sportegyesületnek, vagy más egyéb fizikai aktivitást magába foglaló klubnak, és a lakosság mindössze 23 százaléka az, aki rendszeresen sportol, bevallom őszintén, ezek után nem is csodálkozom, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyit kell dolgozni egy  “kötelező” aranyéremért. Mert az, aki egyszer sem futotta még le a 100 métert időre, honnan tudhatná, mit jelent tíz másodperc alatt teljesíteni azt, vagy naponta 5-6 órát edzeni.  Ez nekem, mint aktív sportolónak, nagy szívfájdalmam, hogy az ország népességének sajnos csak egy töredéke sportol rendszeresen. Annak az 53 százaléknak, aki szinte semmilyen testmozgást nem végez hazánkban, halvány fogalma sincs, mennyi csodálatos élménnyel lesz ezáltal szegényebb, nem is beszélve a rendszeres sportolás egészségre gyakorolt kedvező hatásairól.

Sok embernek a sportolás, egyet jelent a versenyzéssel. Minek eddzek, ha úgy sem leszek jó benne, gondolják. Nem kell mindig a legjobbnak lenni. A sportolás örömét, nem csak akkor lehet élvezni, ha az valamilyen konkrét eredménnyel jár. Nem kell mindenben a versenyzést keresni. Na, ez az a mondat, amit az utóbbi években én is nagyon sokat mondogattam magamnak. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Az, hogy a vízilabdában versenyeznem kell, az egy dolog, viszont ez a versenyszellem annyira erős volt bennem, hogy minden más helyzetet is hajlamos voltam versenyként felfogni. Mindenben a legjobbnak lenni pedig képtelenség. Az erre való törekvés sok csalódást okozhat, de rosszabb esetben akár veszélybe is sodorhatja az embert. Szeretek különböző sportágakat kipróbálni, de sajnos elég időm arra, hogy ezekben igazán jó legyek, nincs, de ettől még élvezettel csinálom mindet.

Ha hiszik, ha nem, a sportolók nagy része függő. Erre van egy szép szakkifejezés, workaholic, ami magyarul munkamániást jelent. A függőségük tárgya, jelen esetben, pedig a saját sportáguk. Én személy szerint el sem tudom képzelni az életemet sportolás nélkül. Teljes mértékben rákattantam arra az érzésre, amit ez a tevékenység adhat nekem. Arra, amit a testemmel és a lelkemmel művel. Ha esetleg egy hétig nincs edzés, már jelentkeznek is az elvonási tünetek, kezdek ideges lenni, rendszertelenné válik az életem, és tombolok az energiától. Azt gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Talán ezért is van szinte minden sportolónak valamilyen hobbija. Igen, a vízilabdát szeretjük, de kell valami más is mellé. Azt mondják, hogy aki egy valamiben jó, az más sportágban is jó lenne. Na, ebbe azért ne bonyolódjunk bele, mert ismerek olyan világsztár pólósokat is, akik a vízilabdával nagyon belenyúltak a tutiba, de mondjuk a bringázásnál már bajban lennének. Természetesen vannak olyanok is, akik szinte mindenben ügyesek. A hobbi témára még visszatérünk a későbbiekben.

Száz szónak is egy a vége. Aki a magyar vízilabda-válogatott olimpiai keretében szerepel, az vízilabda-függő. Ezt nem is lehet máshogy csinálni. A vízilabda az életük részévé vált. Ez már olyan számukra, mint másnak az evés előtti kézmosás, természetes. Ám a valamitől függővé vált emberekkel együttélni nem egyszerű dolog, különösen, ha senki nem szeretné, hogy kigyógyuljanak ebből. Ezért mindenképp köszönet jár azoknak, akik a háttérben ezt tolerálják, mert az igazán nagy eredményekhez, erre is szükség van.

Forrás: AFP

A kapusposzt minden sportágban egy érdekes pozíció. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy a kapus, egy egyéni versenyző egy csapaton belül. A csapattal együtt mozog, de általában teljesen más edzésmunkát végez. Egész sportpályafutását egy “ketrecben” húzza le, és a munkáját akkor végzi jól, ha  az ellenfél játékosai eltalálják őt a lövéseikkel. Minden normális ember fél a jól meglőtt labdáktól, és féltve a testi épségét, elhajol előlük. A kapusok meg inkább beleugranak minden labdába, amibe csak lehet. Mindegy milyen testrészüket találják el a lövők, lehet az az arca, karja, teste, a nézők tapssal honorálják a találatokat. Hát normális az ilyen?

Kezdjük azzal, hogy állítólag azokból lesznek kapusok, akik a mezőnyben sehol sem használhatóak. Hát, szerintem ez a jó kapusokra azért nem érvényes. Szerintem a kapusposzt annál sokkal fontosabb, mint hogy ez legyen a kiválasztási folyamat. Ha meg egy edző mégis ezt az utat választja, az ne csodálkozzon, hogy sosem lesz egy jó hálóőre sem. Emlékszem, mikor engem először beküldtek a kapuba. Az indok az volt, hogy te vagy a legnagyobb, téged majd biztos eltalálnak. Ez is egyfajta kiválasztási lehetőség. Nagy örömmel újságoltam otthon, hogy én lettem a csapat kapusa, és egyedül csak én. Nagy öröm volt ez számomra. Eleinte még gólokat is lőttem, mert amikor még a többiek a félpályáig sem tudták eldobni a labdát, én már kapuról-kapura dobáltam. Volt, hogy középkezdéskor hátradobták nekem a labdát, hogy lőjem rá. Ez még gyerekkoromban volt. Ma már azért annyira nem lövöldözök. Nincs túl sok értelme.

Utána jött egy elég hosszú időszak, amikor nem szerettem, hogy a kapuban kell állnom. Meguntam, hogy nekem mindig csak követnem kell a játékot, és az ellenfél játékosai mindig ki akarnak cseszni velem. Ehhez még hozzájött az, hogy ha gólt kaptunk, azt mindig csak én, mint kapus kaptam. Szerettem volna kiszabadulni a kapuból, játszani egy kicsit. Nem sikerült, amit végül azért nem bántam meg. Szerintem minden kapusnak van egy ilyen korszaka. Amikor megunja a kapott gólokat, akármilyen jó kapus is, és inkább a mezőnyben szeretne elvegyülni.

A kapuban hibázni látványos dolog, és általában végzetes, míg egy csatár, ha elhibázza a lövést támadásban, azzal túl sokat nem foglalkoznak, legyen az akármekkora lehetőség is a gólszerzésre. A kapusok dolga tehát inkább mentálisan, mintsem fizikálisan megterhelő. A lényeg, hogy nem hibázhat, mert ha hibázik, neki nincs már, aki segítsen. Persze ez nem azt jelenti, hogy a kapusoknak nem kell edzeniük. Sokszor viccelődnek azzal a csapattársaim, hogy de jó a kapusoknak, mert nekik nem kell úszni. Ez valóban így van, de azért taposni csak kell, ami szintén nem egy könnyű dolog, és edzés nélkül az sem megy túlságosan jól.

A kapusok, mivel csak ketten vannak egy csapatnál, elég könnyen célkeresztbe kerülnek. A mezőnyjátékosok részéről inkább már csak valamiféle hagyomány, hogy a kapust valahogy cikizni kell, de ez sohasem személyes. Mint vízilabda kapus, többször elszenvedője voltam már ezen viccelődéseknek. Vannak benne természetesen teljesen alaptalan dolgok, de egy dologban igazuk van a játékosoknak. Minden kapus “defektes”. Elnézést kérek ezúton is minden sportág kapusaitól, de ezt be kell látnom. Ez szerintem a feladatkörükkel járó ártalom. Képzeljük csak el, egy kapuban ugrálnak egész pályafutásuk alatt, ezáltal nagyon szűk a mozgásterük, többnyire kiszolgáltatott helyzetben vannak, nem szabad hibázniuk, ha gólt kap a csapat, akkor ők vannak a képernyőn, pedig nem mindig ők tehetnek a kapott gólról, úgy kell ugrálniuk, ahogy az ellenfél fütyül és még nagyon sok hasonló apróság.

 Ettől függetlenül egy csapat építése mindig így kezdődik, “végy egy jó kapust”.

Forrás: AFP

A vízilabdában nem megszokott dolog a kapusok cserélgetése. Minden csapatnak van egy első számú kapusa és egy cserekapusa. A cserekapus általában a gyengébb csapatok ellen jut játéklehetőséghez, míg az első számú a fontos mérkőzéseken addig véd, amíg valamilyen sérülést nem szenved, vagy esetleg láthatóan rossz formába nem kerül. Ezzel ellentétben, mondjuk a kézilabdában, teljesen megszokott, hogy egy mérkőzés alatt akár többször is kapust cserélnek. Természetesen ez részben magyarázható a különböző közeggel is. Tapasztalatból tudom, hogy cserekor, a vízbeugrás után azért el kell telnie pár percnek, mire az ember teste eléri az üzemi hőfokot a 27 fokos vízben. Ebből a szempontból a kézilabdában talán zökkenőmentesebb a kapuscsere. Olyat meg, hogy csak büntetőkre beküldenének egy vízilabdakapust, még nem láttam. Ezt a vízbeugrásos problémát a pekingi Olimpián azzal próbáltam meg kicsit kiküszöbölni, hogy minden negyed szünetében, beugrottam a vízbe egy kicsit mozogni. Ez talán segített is valamit.

Szóval a vízilabdában túl sok kapuscsere nincs, kivéve a magyar vízilabda-válogatottnál. Mindig van valami, amiben különlegesek vagyunk. Egyes kapuscserék szinte legendává váltak már. Elég csak a sydneyi és a pekingi olimpiai elődöntőt és az utóbbi döntőjét megemlíteni. Meg kell, hogy mondjam, én régebben nagyon nem jó szemmel tekintettem ezekre az esetekre, de most már látom, tényleg van ebben valami ráció. Véleményem szerint a lényege nem mindig az, hogy a kapus betlizik, és ezért több a kapott gól a vártnál, hanem hogy a védekezés valahogy nem tudja kellőképpen megszűrni az ellenfél lövéseit. Természetesen ilyenkor a kapusnak is nehezebb, és ha a gyengébb kapusteljesítmény egy gyengébb védekezéssel párosul, na az ritkán szokott jól elsülni. Ilyenkor nincs más lehetőség, le kell cserélni a védekezés főnökét, a kapust, és bízni abban, hogy a helyettese képes lesz nagyot alakítani. Egy kapust könnyebb lecserélni, mint az egész védelmet. Sokan azt hiszik, hogy a kapuscserének az a lényege, hogy a beálló kapus majd jobban fog védeni, mint a társa. Ebben azért kicsit több van. Egy kapuscserének komoly befolyása lehet az egész mérkőzés alakulására anélkül, hogy a beálló kapus akár egyet is védett volna. Ez tiszta pszichológia. A védekező játékosok ismét bíznak a kapusukban, ezzel új erőre kapnak, míg az ellenfél játékosai egy picit megtorpanhatnak, mert egy új alak állt be a kapuba, aki másképp mozog. Már nem olyan magabiztossággal fognak lőni, és elég, ha csak egy pillanatig gondolkoznak a döntő pillanatokban. Ennek feltétele természetesen, hogy a beálló kapus is hasonló kvalitásokkal rendelkezzen, mint a kinevezett első számú. Nem baj, ha más a stílusa és mások az erősségei, sőt, ez még talán jól is jöhet.

Tehát a kapuscserének is meg van a maga magyarázata, de természetesen a feltételei is. Bátorság meglépni, de van, amikor már nincs más lehetőség. Függetlenül attól, hogy ez a fajta taktika már többször is bizonyította létjogosultságát, egy kapusnak még mindig rosszul esik, ha lecserélik. Ezt is szokni kell, még ha gyakorolni nem is annyira célszerű. A lényeg, hogy elfogadja ezt a helyzetet a lecserélt, és megértse, hogy attól válik igazán erőssé egy csapat, ha az egyik ki tudja segíteni a másikat, ha baj van.

Forrás: AFP

Az elmúlt időszakban a válogatott szó szerint nagyon hosszú utat járt be. Megjárták az Egyesült Államokat, Kanadát, Olaszországot, Írországot, és most itthon készülnek a szokásos évi Vodafone-kupára. A csapat szereplése vegyes érzéseket keltett sok szurkolóban és magát szakértőnek tartó kritikusban. Természetesen nem célom a csapatot megmenteni az esetleges jogos kritikáktól, de eddig ez tényleg “csak” a felkészülés része volt. Ezekre az eredményekre szerintem már jövőre sem fognak sokan emlékezni. Persze nem mehetünk el szó nélkül a vereségek mellett. És ez jó hír. Azért jó, mert a magyar szurkolók nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a vízilabda-válogatott vereséget szenvedjen. Sokkal rosszabb lenne, ha úgy állnánk a mérkőzésekhez, hogy jaj, csak nehogy nagyon kikapjunk.

Szóval voltak vereségek az USA, Horvátország és Montenegró ellen. Természetesen voltak győzelmek is, amelyeket Olaszország és Szerbia kivételével, valóban gyengébb ellenfelek ellen értünk el, de ettől még őket is meg kell verni. A győzelmek nem csak a siker miatt voltak biztatóak. Számomra nagyon fontos a mérkőzés képe és a kapott gólok száma. Még a gyengébb csapatok ellen sem egyszerű négy negyeden keresztül jól védekezni. Az, ha egy csapat a papíron gyengébb ellenfelet minden egyes alkalommal magabiztosan legyőzi, egy jó jel. Ez azt jelenti, hogy van a csapatnak egy alapjátéka és koncentrációs képessége, ami alá nem megy. Erre lehet építeni, hogy majd az igazán komoly ellenfeleket is el lehessen kapni. A négy negyeden keresztüli fegyelmezettséget és koncentrációt is gyakorolni kell ugyanúgy, mint a játék más elemeit. Nem lehet abban bízni, hogy ha kell, majd akkor jönni fog az, mert nem fog. Csak rengeteg gyakorlás után.

A győzelmeket sohasem kell megmagyarázni, és igazából a vereségeket meg talán nem is érdemes. A győzelem az olaszok és a szerbek ellen mindenképp biztató. Egyik sem mondható könnyű ellenfélnek. Ráadásul a szerbekkel egy csoportban is vagyunk az Olimpián, és azzal a tudattal tudunk majd vízbe szállni ellenük, hogy az utolsó találkozót mi nyertük. Lélektanilag ez nagyon fontos tényező. Végre legyőztük őket. Az olasz győzelemnek pedig azért örülök, mert ők meg a másik csoportban vannak, és még az is előfordulhat, hogy velük kell megmérkőznünk az elődöntőbe jutásért. Ugyanez a helyzet a horvátokkal, csak sajnos tőlük meg kikaptunk.

Sajnos ismét vereséget szenvedtünk Montenegrótól, és hosszú idő után először az USA-tól is. A montenegrói vereség annyira nem bántó, mert ők tényleg jók. Mellékesen a románok később elverték őket, tehát nem annyira stabil csapat, hogy végigverjék a mezőnyt. Az USA elleni vereség viszont valahogy nem fér bele a képbe. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ez a mérkőzés Kaliforniában volt, és a magyar csapatnak kb. egy szusszanásnyi ideje volt az akklimatizálódásra. El tudom képzelni, milyen érzés lehetett így játszani. Teljes koncentrációhiány, egy üveg borral megfejelve fejenként. Nem szeretném kijelenteni, hogy az amcsik gyengék, mert ugye ők lettek az ezüstérmesek a legutolsó Olimpián, de ők az a csapat, akiket az londoni olimpiai csoportmérkőzések alkalmával, mindenképp meg kell vernünk. Az elmúlt évben nagyon sokat fejlődtek. Már lassan egy éve együtt készülnek, és borzasztó lelkesek. Azt azért nem gondolnám, hogy Olimpiát tudnak nyerni, de az biztos, hogy nagyon kellemetlen ellenfél lesznek.

Hogy mi derült ki az eddigi eredményekből?  Egyértelműen az, hogy nagyon kiegyenlített a mezőny. Több esélyes is van, aki megnyerheti az Olimpiát, köztük a magyar csapat is. Szerintem sokkal szorosabb a mezőny, mint az elmúlt években volt. Ez jót tesz a sportágnak, és igazán élvezetes küzdelmeket biztosít a nézők számára. Izgalomban tehát ismét nem lesz hiány. Csak kezdődne már el végre.

Forrás: AFP

Már említettem, hogy a csapatsportokban milyen hosszú út vezet a döntőhöz, vagy egyáltalán az éremszerzéshez. Az egyéni sportokkal szemben viszont megvan az az előnye, hogy itt azért mindig van a pályán olyan, aki segíthet, ha úgy adódik. Azért mindig erre alapozni nem igazán célszerű. A csapaton belül is, mindenkinek meg kell oldania egyénileg feladatát, mert mindenkinek megvan a maga dolga. Így adódik majd össze az egyének teljesítménye, amit igazából egy egyszerű példával tudnék illusztrálni. Ha mondjuk minden játékos egy egységnyi erőt képvisel, akkor jó esetben van egy tizenhárom egységnyi erős csapatunk. Ha esetleg néhányan nem egy irányba húznak, ez lehet nyolc is, de ha kellő összhangban működnek, akkor ez lehet akár több is, mint tizenhárom.

A londoni olimpiai játékok alatt a vízilabdában, csak a mérkőzések, két hétig fognak tartani (kétnaponta van egy, összesen nyolc, ha minden jól megy), és ezalatt ritkán van könnyű ellenfél. A két játéknap közötti “szabadnap”, edzésekkel és a következő ellenfélre való készüléssel telik. Ide tartozik az ellenfélre való esetleges speciális taktikai felkészülés, videózás, lazítás és gyúratás. A bajnokság végéhez közeledve, ahogy a játékosok szépen lassan gyűjtögetik be a sérüléseket, bekapcsolódnak az orvosok is, és egyéb speciális szaktudással rendelkező gyógyítók. Ezek természetesen lehetnek fizikális és mentális problémák is. A fizikai sérülések, jó esetben könnyebben gyógyíthatóak, míg a mentális problémák, amit akár egyetlen sikertelen mérkőzés is okozhat, egy játékos egész olimpiai szereplésére is rányomhatja a bélyegét. Ezek nem ritka esetek. A csapat ereje és végül az eredményessége pedig abban mutatkozik majd meg, hogy mennyire tudja ezen játékosok hiányát, ideiglenesen pótolni.

Véleményem szerint az a csapat fogja megnyerni az Olimpiát, ahol kevesebb egyéniség lesz. Ahol mindig más fogja egy kicsit megrántani a csapat szekerét, és egyszer-egyszer hozzáteszi a tudásának legjavát. Csak egy játékosban bízni veszélyes vállalkozás. A magyar csapatban tizenhárom olyan nagyszerű játékos van, aki képes magával rántani a többieket a gyengébb pillanatokban is. Itt nem konkrétan csak a mérkőzésekre kell gondolni, mert az Olimpia nem csak erről szól. A tévében látott mérkőzéseket rengeteg munka előzi meg, amelyből mind a tizenhárman bőven kiveszik a részüket. Van, aki az edzések alatt segíti a másikat, és van, aki egy-egy jól irányzott poénnal oldani képes a felgyülemlett feszültséget, mert ezekre a típusú játékosokra is szükség van. Természetesen azért a jópofaság ide kevés, vízilabdázni is tudni kell hozzá.

Ezért van esélyünk a győzelemre. Aztán, hogy kinek mikor jön el az ideje, ezt meglátjuk, de az biztos, hogy lesznek majd pillanatnyi hősök, és ugyanakkor maguktól egy kicsit többet váró, csalódott játékosok is egy csapaton belül. Ez teljesen normális. Ettől függetlenül a pillanatnyi hősöknek nem jár külön dicséret, a szokásos gratuláción és ölelésen kívül, a halványabb teljesítményért pedig nem jár ejnye-bejnye. Mindenki csak egyszerűen teszi a dolgát tovább a legjobb tudása szerint. 

Forrás: AFP