A kapusposzt minden sportágban egy érdekes pozíció. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy a kapus, egy egyéni versenyző egy csapaton belül. A csapattal együtt mozog, de általában teljesen más edzésmunkát végez. Egész sportpályafutását egy “ketrecben” húzza le, és a munkáját akkor végzi jól, ha  az ellenfél játékosai eltalálják őt a lövéseikkel. Minden normális ember fél a jól meglőtt labdáktól, és féltve a testi épségét, elhajol előlük. A kapusok meg inkább beleugranak minden labdába, amibe csak lehet. Mindegy milyen testrészüket találják el a lövők, lehet az az arca, karja, teste, a nézők tapssal honorálják a találatokat. Hát normális az ilyen?

Kezdjük azzal, hogy állítólag azokból lesznek kapusok, akik a mezőnyben sehol sem használhatóak. Hát, szerintem ez a jó kapusokra azért nem érvényes. Szerintem a kapusposzt annál sokkal fontosabb, mint hogy ez legyen a kiválasztási folyamat. Ha meg egy edző mégis ezt az utat választja, az ne csodálkozzon, hogy sosem lesz egy jó hálóőre sem. Emlékszem, mikor engem először beküldtek a kapuba. Az indok az volt, hogy te vagy a legnagyobb, téged majd biztos eltalálnak. Ez is egyfajta kiválasztási lehetőség. Nagy örömmel újságoltam otthon, hogy én lettem a csapat kapusa, és egyedül csak én. Nagy öröm volt ez számomra. Eleinte még gólokat is lőttem, mert amikor még a többiek a félpályáig sem tudták eldobni a labdát, én már kapuról-kapura dobáltam. Volt, hogy középkezdéskor hátradobták nekem a labdát, hogy lőjem rá. Ez még gyerekkoromban volt. Ma már azért annyira nem lövöldözök. Nincs túl sok értelme.

Utána jött egy elég hosszú időszak, amikor nem szerettem, hogy a kapuban kell állnom. Meguntam, hogy nekem mindig csak követnem kell a játékot, és az ellenfél játékosai mindig ki akarnak cseszni velem. Ehhez még hozzájött az, hogy ha gólt kaptunk, azt mindig csak én, mint kapus kaptam. Szerettem volna kiszabadulni a kapuból, játszani egy kicsit. Nem sikerült, amit végül azért nem bántam meg. Szerintem minden kapusnak van egy ilyen korszaka. Amikor megunja a kapott gólokat, akármilyen jó kapus is, és inkább a mezőnyben szeretne elvegyülni.

A kapuban hibázni látványos dolog, és általában végzetes, míg egy csatár, ha elhibázza a lövést támadásban, azzal túl sokat nem foglalkoznak, legyen az akármekkora lehetőség is a gólszerzésre. A kapusok dolga tehát inkább mentálisan, mintsem fizikálisan megterhelő. A lényeg, hogy nem hibázhat, mert ha hibázik, neki nincs már, aki segítsen. Persze ez nem azt jelenti, hogy a kapusoknak nem kell edzeniük. Sokszor viccelődnek azzal a csapattársaim, hogy de jó a kapusoknak, mert nekik nem kell úszni. Ez valóban így van, de azért taposni csak kell, ami szintén nem egy könnyű dolog, és edzés nélkül az sem megy túlságosan jól.

A kapusok, mivel csak ketten vannak egy csapatnál, elég könnyen célkeresztbe kerülnek. A mezőnyjátékosok részéről inkább már csak valamiféle hagyomány, hogy a kapust valahogy cikizni kell, de ez sohasem személyes. Mint vízilabda kapus, többször elszenvedője voltam már ezen viccelődéseknek. Vannak benne természetesen teljesen alaptalan dolgok, de egy dologban igazuk van a játékosoknak. Minden kapus “defektes”. Elnézést kérek ezúton is minden sportág kapusaitól, de ezt be kell látnom. Ez szerintem a feladatkörükkel járó ártalom. Képzeljük csak el, egy kapuban ugrálnak egész pályafutásuk alatt, ezáltal nagyon szűk a mozgásterük, többnyire kiszolgáltatott helyzetben vannak, nem szabad hibázniuk, ha gólt kap a csapat, akkor ők vannak a képernyőn, pedig nem mindig ők tehetnek a kapott gólról, úgy kell ugrálniuk, ahogy az ellenfél fütyül és még nagyon sok hasonló apróság.

 

 Ettől függetlenül egy csapat építése mindig így kezdődik, “végy egy jó kapust”.

 

Forrás: AFP