Sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyit kell azért dolgoznia, edzenie az embernek, hogy a saját sportágában a legjobbak közé kerülhessen. Rengetegszer megkaptam már, hogy nektek könnyű, mert csak edzenetek kell. Hát, ha figyelembe veszem azt, hogy Magyarország népességének mindössze 8 százaléka tagja valamilyen sportegyesületnek, vagy más egyéb fizikai aktivitást magába foglaló klubnak, és a lakosság mindössze 23 százaléka az, aki rendszeresen sportol, bevallom őszintén, ezek után nem is csodálkozom, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyit kell dolgozni egy  “kötelező” aranyéremért. Mert az, aki egyszer sem futotta még le a 100 métert időre, honnan tudhatná, mit jelent tíz másodperc alatt teljesíteni azt, vagy naponta 5-6 órát edzeni.  Ez nekem, mint aktív sportolónak, nagy szívfájdalmam, hogy az ország népességének sajnos csak egy töredéke sportol rendszeresen. Annak az 53 százaléknak, aki szinte semmilyen testmozgást nem végez hazánkban, halvány fogalma sincs, mennyi csodálatos élménnyel lesz ezáltal szegényebb, nem is beszélve a rendszeres sportolás egészségre gyakorolt kedvező hatásairól.

 

Sok embernek a sportolás, egyet jelent a versenyzéssel. Minek eddzek, ha úgy sem leszek jó benne, gondolják. Nem kell mindig a legjobbnak lenni. A sportolás örömét, nem csak akkor lehet élvezni, ha az valamilyen konkrét eredménnyel jár. Nem kell mindenben a versenyzést keresni. Na, ez az a mondat, amit az utóbbi években én is nagyon sokat mondogattam magamnak. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Az, hogy a vízilabdában versenyeznem kell, az egy dolog, viszont ez a versenyszellem annyira erős volt bennem, hogy minden más helyzetet is hajlamos voltam versenyként felfogni. Mindenben a legjobbnak lenni pedig képtelenség. Az erre való törekvés sok csalódást okozhat, de rosszabb esetben akár veszélybe is sodorhatja az embert. Szeretek különböző sportágakat kipróbálni, de sajnos elég időm arra, hogy ezekben igazán jó legyek, nincs, de ettől még élvezettel csinálom mindet.

 

Ha hiszik, ha nem, a sportolók nagy része függő. Erre van egy szép szakkifejezés, workaholic, ami magyarul munkamániást jelent. A függőségük tárgya, jelen esetben, pedig a saját sportáguk. Én személy szerint el sem tudom képzelni az életemet sportolás nélkül. Teljes mértékben rákattantam arra az érzésre, amit ez a tevékenység adhat nekem. Arra, amit a testemmel és a lelkemmel művel. Ha esetleg egy hétig nincs edzés, már jelentkeznek is az elvonási tünetek, kezdek ideges lenni, rendszertelenné válik az életem, és tombolok az energiától. Azt gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Talán ezért is van szinte minden sportolónak valamilyen hobbija. Igen, a vízilabdát szeretjük, de kell valami más is mellé. Azt mondják, hogy aki egy valamiben jó, az más sportágban is jó lenne. Na, ebbe azért ne bonyolódjunk bele, mert ismerek olyan világsztár pólósokat is, akik a vízilabdával nagyon belenyúltak a tutiba, de mondjuk a bringázásnál már bajban lennének. Természetesen vannak olyanok is, akik szinte mindenben ügyesek. A hobbi témára még visszatérünk a későbbiekben.

 

Száz szónak is egy a vége. Aki a magyar vízilabda-válogatott olimpiai keretében szerepel, az vízilabda-függő. Ezt nem is lehet máshogy csinálni. A vízilabda az életük részévé vált. Ez már olyan számukra, mint másnak az evés előtti kézmosás, természetes. Ám a valamitől függővé vált emberekkel együttélni nem egyszerű dolog, különösen, ha senki nem szeretné, hogy kigyógyuljanak ebből. Ezért mindenképp köszönet jár azoknak, akik a háttérben ezt tolerálják, mert az igazán nagy eredményekhez, erre is szükség van.

 

Forrás: AFP