svedcsavar

Sajnos a második csoportmérkőzésünket is elveszítettük Montenegró ellen. Eddig még valóban nem volt értelme számolgatni és taktikázgatni, de most már lassan el kell kezdeni. Ez a mérkőzés viszont most valamivel már biztatóbb volt, mint a szerbek elleni. Ismét voltak gyönyörű megoldásaink elöl, de hátul még több figyelemre lenne szükség.

Ami megtörtént, az már a múlt. Azon változtatni, jelen tudásunk szerint, nem vagyunk képesek, így nincs más hátra, mint előre. Jönnek a kötelezően megnyerendő mérkőzések, és nagyon bízom benne, hogy komoly önbizalmat tudunk szerezni az a elkövetkezendő két mérkőzés alatt. A románok sem tűnnek lenézendő ellenfélnek, de az már nagyon nagy baki lenne, ha ellenük pontot veszítenénk. Utána jön Nagy-Britannia, akiket meg aztán tényleg ki kell tömni, amennyivel csak lehet. A csoportmérkőzések az USA elleni találkozóval érnek véget a számunkra. Jelen pillanatban úgy tűnik, ez lesz az élet-halál meccs. Nagy valószínűséggel ott fog eldőlni, ki lesz a negyedik a csoportban. Ha kikapunk tuti mi leszünk, ha viszont legyőzzük őket, akár csoportmásodikak is lehetünk még. 

Hagyjuk most egy kicsit a fiúkat, mert szerintem a következő két mérkőzésük sima lesz, és nézzük a lányokat. A női vízilabda-válogatott az én titkos favoritjaim egyike. Fiatalok és tényleg tűzzel-vassal küzdenek a sikerért. Az első mérkőzésüket szoros küzdelemben sajnos elveszítették az olimpiai győzelemre is esélyesnek tartott amerikaiak ellen, de végig ott voltak a nyakukon. A következő mérkőzés a 2011-es világbajnokság második helyezettje, Kína ellen lesz. Kína az első találkozóján simán kikapott a spanyoloktól, ami számomra egy kicsit meglepő volt. Ezek a kínaiak úgy jönnek fel mindenben, hogy az valami hihetetlen. Mondjuk van darabszám, amiből válogathatnak, de hogy ennyire gyorsan fejlődjenek. Itt van mondjuk Je Si-ven. 16 évesen már kétszeres olimpiai bajnok, és a 400 méteres vegyesúszás utolsó ötven méterén jobb időt úszott, mint a férfi győztes Ryan Lochte. De jó, hogy vannak még csodák. Szóval lehetnek erősek és kiváló úszók a kínaiak, ám ez a vízilabdában nem mindig elég, mert ezt a sportágat játszani kell. Hajrá lányok!

És a bejegyzés végére hagytam a mai nap vízilabda-csemegéjét. Ez konkrétan a Horvátország – Spanyolország találkozó utolsó másodperceit érinti. Az egész mérkőzés alatt becsületesen küzdött mindkét fél. A meccs vége előtt három másodperccel, amikor a horvátok vezettek 8-7-re, a spanyolok centere Ivan Perez kapott egy szabaddobást, amelyet a szabályok szerint kapura is lőhetett. Ezt meg is tette. Na, itt kezdődik a gubanc. Gól is volt, meg nem is. A spanyolok bizonygatták, hogy gól volt, míg a horvátok ennek az ellenkezőjét. Az idő közben természetesen lejárt, a bírók meg elkezdtek tanakodni. A kivetítőn többször is megismételték az esetet és egyértelműen látszott, hogy gól volt. A nézők elkezdték kiabálni, hogy “gól-gól”, de ez sem hatotta meg a bírókat, és végül nem adták meg azt. Ezzel a plusz két ponttal Horvátország nagyot lépett előre a csoportelsőség felé, a spanyolok pedig egy fontos ponttal lettek szegényebbek.

Hogy miért fontos ez az eset? Hát csak azért, mert Kassai Viktorékat pont egy ilyen miatt küldték haza a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokságról. Pedig ő a világ egyik legjobb játékvezetője, ami nagy szó. Ez valószínű, hogy a vízilabda mérkőzést illetően nem fog bekövetkezni. Ez pedig nagyon vicces. Itt a nagy különbség. Egy labdarúgásnál a sportág érdekében tették meg, amit tettek, míg ha a vízilabdában nem cselekednek hasonlóképpen, akkor hajlamos leszek azt feltételezni, hogy az egyéni érdekeket a sportág érdekei elé helyezik. Ez pedig nem a helyes út.

Forrás: www.guardian.co.uk/sport/2012/jul/31/london-2012-croatia-spain-waterpolo

A videó itt tekinthető meg: www.as.com/mas-deporte/video/londres-2012-waterpolo-espana-cae/20120731dasdasmas_8/Ves

Ez nem sikerült túl jól. Simán kikaptunk a szerbektől, ezen nincs is mit szépíteni. Nem is kell. Nincs szükség rá, hogy védőbeszédet tartsak a fiúk teljesítményét illetően, mert ha az elmúlt négy évet is figyelembe veszem, azt kell, hogy mondjam, ez is benne volt a pakliban. Tehát nem az van, hogy meglepetésre kikaptunk, hanem sajnos ismét kikaptunk. Az érdekes viszont, hogy a szerbekkel a legtöbb találkozónk igen gólbőre sikeredik. Ismerem ezeket a mérkőzéseket. Ez olyan, mint régen a vadnyugaton. Mindkét fél előkapja a stukkert, és lövöldöznek összevissza. Aztán aki több éles töltényt rakott be aznap, az nyer. Ez elsülhet jól is, meg rosszul is. Nehéz lenne összehasonlítani a két csapat játékát, de szerintem mi jobbak vagyunk támadásban, a szerbek meg jobbak védekezésben. Az látszik, hogy mindkét csapat fizikálisan nagyon jól felkészült, mert végig bírták puskaporral a mérkőzést. A játék alapja viszont a védekezés. Ha a játékosok inkább a támadásra összpontosítanak, akkor a védekezésben automatikusan elkezdenek spórolni. Az védekezés sikertelensége, sajnos rosszabb következményeket von maga után, mint a sikertelen támadás. Sokkal rosszabb gólt kapni, mint esetleg egy kapufát lőni elöl. Tehát az első mérkőzés izgalmában, ami szerintem abból adódott, hogy ezt most mindenáron meg akartuk nyerni, elfelejtettünk védekezni. Más csapatok ellen ez még bele is fért volna, de a szerbek ellen nem. Nekik a védekezés az erősségük, és még egy ilyen lövöldözős mérkőzésen is ösztönösen jön az ehhez való ragaszkodás.

Elkeseredni viszont nem kell. Van még elég mérkőzés, amit megnyerhetünk. Ha a legrosszabb forgatókönyvet nézem a döntőhöz vezető útig, akkor elég “csak” négy mérkőzést nyernünk. Vagyis lehetünk akár negyedikek a csoportunkban, akkor is van esélyünk a döntőre. A másik csoport tagjainak játéka szerintem jobban fekszik nekünk. Az olasz vagy horvát is könnyebben verhető, mint a szerb vagy a montenegrói. Ennek két oka is van. Először is van ez a “szerb fóbia” dolog, ami igazából nem is létezik, csak kitaláltuk, mert velük mindig jókat szoktunk meccsezni. Másodszor meg ez a két csapat (Szerbia és Montenegró), inkább erő mint ügyességi pólót játszik, az meg nekünk kevésbé jön be. Ettől függetlenül meg még nem is ügyetlenek a játékosaik.

Tehát túl vagyunk az első mérkőzésen, és már itt is van a következő nagyfiú, Montenegró személyében. Ezek a srácok jól úsznak és jól is lőnek. Van egy remek kapusuk is Denis Sefik személyében, aki szerintem sokáig egy átlőhetetlen fal volt, de ez az elmúlt években, elsősorban saját magának köszönhetően, kicsit megváltozott. Ez azonban nem azt jelenti, hogy most már csak a szemével követi a kapura tartó labdákat, mert egy közel százharminc kilós, két méter magas test, elég sokat bír takarni a három méter széles és kilencven centi magas kapuból. Szóval nem lesz egyszerű dolgunk.

Meg kéne szereznünk az első skalpot. Kifejezetten jól jönne, ha behúznánk a montenegrói három pontot, mert ők még elverhetik a szerbeket is. Matekozni most még túl korai, hogy kit mennyivel kéne megverni, mert ahhoz még sok van hátra. Egy biztos, hogy Montenegró is az életéért fog küzdeni a nem várt, USA elleni vereség után. Ezek az amcsik csupa meglepetés, de nekünk ez most pont jól jött.

Szóval kell ez a győzelem, és kellenek a pontok.

Forrás:www.reuters.com reuters/Laszlo Balogh

Valójában más témával készültem, de ezt most nem tudom nem leírni. A gondolatok és az érzések, amik bennem kavarognak az olimpia első napja után, nagyon-nagyon vegyesek. Talán nem úgy sikerült a kezdés, ahogy sokan szerették volna, vagy ahogy sokan ezt már előre eltervezték. A legelkeserítőbb viszont nem az, hogy esetleg jobb is lehetett volna, hanem az, hogy az emberek többségéből ez milyen reakciót váltott ki. Úgy beszélnek a sportolóinkról, mintha azok valamiféle gépek vagy fizetett zsoldosok lennének, akiknek kötelező teljesíteniük mindenki elvárását. Ha teljesítik, akkor vállveregetés és fotózkodás ezerrel, ha nem akkor meg azt nézik, hol lehet őket kikezdeni. Nem tudom, hogy ezek a nagy “szakértők” nézték-e tegnap a megnyitóünnepséget. Mivel a legtöbben vizuális típusok vagyunk, vagyis ha látjuk a dolgokat, akkor jobban meg is értjük őket, nagyszerű segítség volt ez annak megértésére, hogy kiderüljön,nem mindenki lehet ott az olimpián. Voltak olyan országok, ahonnan csak 4-5 sportoló volt, és volt Nagy-Britannia 542 sportolóval, mint rendező ország.

Magyarország 157 sportolóval képviselteti magát a londoni olimpián, vagyis ennyi magyar sportoló tartozik jelen pillanatban a világ élvonalába az olimpiai sportágak között. Ez nem ajándék, mint a szülinapok és karácsonyok alkalmával, ezért bizonyítani kell a tudást, nem egyszer. Rengeteg edzés, verseny, selejtezők, vereségek és győzelmek vannak ennek a 157-es számnak a hátterében. Csupán az, hogy ennyi olimpikonunk van 10 millió emberből, már ez is egy nagy eredmény. Legyen akármennyi is, természetesen mindenki a jó eredményeket szeretné látni. Ez érthető is, mivel a magyar sportolók nem csak magukat, hanem egy országot és a nekik drukkoló egyéneket is képviselik ezeken a versenyeken. Egy kicsit mindenki beleéli magát az ő helyzetükbe, és egy kicsit mindenki nyer vagy veszít velük együtt. De már a lehetőség, hogy ezt el lehet játszani, hogy vannak olyan magyar versenyzők, akik a világ legjobbjaival csatáznak, és mi egy kicsit a bőrükbe bújhatunk, kilépve a szürke hétköznapokból, már egy nagyszerű érzés.

Ezt ők is tudják, ezért sokkal nagyobb rajtuk a teher. Nem olyan egyszerű ám ország-világ elé kiállni és teljesíteni. Habár itt már mindenki profi a szakmájában, de ez nem egy sima edzés. A média a sportolók minden lépését figyeli, és ez is egy olyan dolog, amit meg kell szokni. Hogy csak egy egyszerű hasonlatot említsek. Nyugodtan megnézheti mindenki az igazolványképét. Szerintem nem sokan elégedettek vele. Sokan még a rendőrnek sem mutatják meg szívesen, mert szégyellik. Hogy lehet ilyen béna képet készíteni rólam, gondolják. Hát úgy, hogy izgulnak. Leültetik őket egy székre, rájuk mutatnak egy kamerával, és máris tiszta lámpalázasak lesznek. Pedig itt aztán nem kell nagyot teljesíteni. Annyi a teendő, hogy kifelé kell nézni a fejünkből. Na, a versenyeken, meg ezrek üvöltöznek a lelátókról, kamerák futnak a versenyzők alatt, fölött vagy mellett, és nincs még egy próbálkozás.

Természetesen mindenkinek megvan a joga, hogy a kritikájának hangot adjon. De mielőtt ezt bárki megtenné, kérem gondoljon bele abba, hogy ezek a sportolók rengeteget dolgoztak azért, hogy kijussanak az olimpiára és esélyt adjanak nekünk a szurkolásra. Elbukni egy versenyen nem okvetlenül bűn. A bukással járó keserűség a nézők számára három napig tart, míg egy sportolónak egy életen át tartó rémálommá válhat. Egy olimpián minden eredménynek örülni kell. Lehet a szálkát is keresni, de milyen élet az, amelyet ezzel töltenek el?

Forrás: telesport.hu

Kevés olyan sportoló van a világon, aki minden olimpiai szereplés alkalmával, olimpiai győzelemmel tér haza. 2000 óta a magyar vízilabda válogatott olimpiai érmes tagjai, egy kivétellel, mind ilyenek. Szép teljesítmény. A csapatban akadnak köztük olyanok is, akiknek ez már háromszor is sikerült. Ők a mi háromszoros olimpiai bajnokaink, akik most is ott lesznek Londonban, Kiss Gergely, Kásás Tamás, Szécsi Zoltán és Biros Péter személyében. Az az egy kivétel én lennék, habár én is háromszor voltam már olimpián, de “csak” kétszer a magyar csapattal. Viszont ezidáig én voltam az egyetlen, aki részt vett már közülük a megnyitó ünnepségen is. Azért csak idáig, mert most már Biros Péter is csatlakozott hozzám, ugyanis ő vihette a magyar zászlót. A megnyitó, mint Pekingben (2008.08.08. 8:08 perckor kezdődött), itt is a dátumhoz igazodott, vagyis a megnyitó előműsorának kezdési ideje 20:12 perc volt. A többi játékosnak, én azt mondom, sajnos, még nem volt lehetősége részt venni ezen a csodálatos eseményen. Érthető módon inkább az edzést választották ehelyett. Most is így volt.

Én azért mégis szeretném elmondani, hogy nagyjából, hogy is néz ki egy megnyitó ünnepség, és miért nagyszerű érzés részt venni ezen a csodálatos eseményen. A tévében olyan egyszerűnek tűnik az egész, de valójában nagyon komoly szervezést igényel a 80 ezer néző, a több ezer sportoló és sportvezető logisztikázása. A sportolókat és a sportvezetőket az olimpiai faluból az előre kijelölt buszokkal szállítják a megnyitó helyszínére. Mindenki szépen felveszi formaruhát és vár. Utána megint nagyon sokat vár, és amikor már vérge elindulnak a buszok, úgy gondolja, sínen van a dolog. Majd mikor megérkezik mindenki a helyszínre, jóval a kezdés előtt, minden országot a helyére terelnek, és mindenki ismét vár. Jó esetben az egyik közeli csarnokba terelik őket, és ott legalább leülhetnek.

A fukuokai Universiadéról van egy nagyon kedves élményem a várakozással kapcsolatban. A stadion aljában várakozott mindenki a betonoszlopok között. A hihetetlen meleg és a magas páratartalom szép lassan kezdte kiborítani a várakozókat. Egy pillanat alatt azonban minden megváltozott. Nem mindenki idegesítette magát, voltak akik inkább megpróbálták jól érezni magukat. Ilyenek voltak a brazilok. Valahonnan elővarázsoltak kartondobozokat, és elkezdtek rajtuk dobolni. Az ének és a tánctudás a vérükben van, és így már teljes is volt a kép. Olyan rögtönzött előadást tartottak, hogy egy pillanat alatt mindenki elfelejtett idegeskedni. Szeretem, ha valaki a megoldásokat keresi.

Na, de vissza az olimpiához. Sydneyben betereltek minket a közeli kosárlabda csarnokba, ahol majd egy órát kellet várakoznunk. Ez alatt az idő alatt az egyes országok elkezdték éljenezni magukat, ami miatt eléggé feszült helyzet alakult ki az ausztrálok és az amerikaiak között. Először csak kifütyülték egymást, majd az ausztrálok elkezdték dobálni az amcsikat a náluk lévő kengurukkal. Még nekünk is jutott pár. Nagy probléma azért nem lett a dologból, csak bemelegítettek kicsit a srácok. Közben a kijelzőn mindig mutatták, hogy melyik országnak kell szép lassan elhagynia a csarnokot. Amikor végre sorba állhattunk a stadion bejárata előtt, már érződött a vibrálás a levegőben. Aztán szépen lassan megindult a sor. Bemondták az országok nevét, és egyre közelebb kerültünk a pályára vezető bejárathoz. Sosem felejtem el, amikor beléptem az olimpiai stadionba. Még jó, hogy nem készült rólam fotó. Szerintem az állam a földig lógott. Majd 100 ezer ember tombolt körülöttem. A vízilabdában ez azért nem szokás, sajnos. Pedig micsoda élmény lenne ennyi ember előtt játszani. Mindenki tapsolt és egyfolytában villogtak a vakuk. És ez csak nekünk, sportolóknak szólt. Akkor tudatosodott bennem, hogy mekkora eredmény az, hogy egyike lehetek annak a nagyjából 10 ezer sportolónak a világon, aki idáig eljutott.

Egy olimpia tényleg a megnyitóval kezdődik. Ott kell lenni, át kell élni, legalább egyszer. Sportolóként az igazi, de a lelátókról is egy felejthetetlen élmény lehet, abban biztos vagyok.

Forrás: nol.hu/kep/773695

Sokan el sem tudják képzelni, milyen lehet az élet az olimpiai faluban. Ez az a hely, ahol az olimpikonok az idejük nagy részét töltik. A falu több mint 2820 jól felszerelt lakásába közel 17.000 sportoló fog beköltözni. A lakások hangszigeteltek és légkondicionáltak, valamint széles sávú internettel felszereltek. Ezeket egyébként majd az olimpia és a paralimpia végeztével értékesítik. Leszerelik a kerítéseket, és már csak egy sima lakótelepként éli tovább az életét ez a hely. Minden ország, a küldöttség nagyságának függvényében, elfoglal egy házrészt vagy akár egy egész házat. A falun belül vannak az éttermek, amelyek egyike 0-24 órás nyitva tartással működik, mosoda, játékterem, uszoda, brutál felszerelt konditerem és egyéb helységek, amelyek a sportolók ideális felkészülését és kényelmét biztosítják. A falun belül természetesen minden ingyenes. Megérkezéskor az akkreditációs kártya mellé egy kis “kezdőcsomagban” mindenki kap egy érmét vagy egy mágneses figurát, amelynek segítségével az ital automatákat használhatja. Mivel a Coca-Cola az esemény egyik fő támogatója, ezért csak e cég termékei szerepelnek a kínálatban. Vannak sportolók, akik a bőség zavarában elcsábulnak, és a non-stop éttermi szolgáltatást, ahol a világ szinte minden konyhájának terméke megtalálható, non-stop igénybe is veszik. Mindenki megtalálja a számítását az olimpián. A kedvencem viszont a szauna rész. Na, oda bejutni nem egyszerű. Tele van a küzdősportok népes csoportjával. Mindenki a mérlegelésre készül, míg sokan mások csak lazítani mennének oda egy törülközővel a vállukon, addig ők melegítőben ülnek a 90 fokos szaunában. De jó lehet nekik. Az edzők is jelen vannak. Ők, biztos, ami biztos, a szauna ajtót tartják kívülről, és mérik a bent töltött időt.

Igazából az egész falu olyan, mintha egy lakótelepet vagy városrészt elkerítettek volna, amelyet katonák és rendőrök vigyáznak. Az olimpiai falu őrzését, az állandó fenyegetések miatt, nagyon komolyan veszik. A faluba több kapun keresztül is be lehet jutni, de mindenhol tüzetesen átvizsgálják az embereket, és minden táskát átvilágítanak. A bejutás csak a megfelelő engedéllyel, akkreditációs kártyával lehetséges. A sportolókra több mint 1500 biztonsági ember vigyáz éjjel-nappal, de ez csak a biztonság látható része. A háttérben még azért egy nagyon komoly védelmi rendszer  áll. A brit hadvezetés hat helyszínre légvédelmi ütegeket is telepített, és a brit királyi haditengerészet legnagyobb hajója, az Ocean helikopterhordozó is a közelből felügyeli majd a helyzetet. Biztos, ami biztos alapon még több mint 17 ezer brit katona vesz részt a biztonsági műveletben. Semmit nem bíznak a véletlenre. Azért nem minden sportolónak lesz ez az ideiglenes lakhelye az olimpia alatt. A nagy világsztárok és azon sportolók, akiknek a falutól távol esik a versenyek színhelye, más szállást választanak. Mindkét indok elfogadható, de azért egyszer-egyszer mindenki meglátogatja a falut. 

A vízilabda csapat olimpiai programja nagyjából a következőképpen néz ki. Minden másnap mérkőzés van, és a mérkőzések közötti időszak edzésekkel, videózással és pihenéssel telik. Az edzések valamilyen külső helyszínen vannak, tehát nem a faluban és nem is a mérkőzések színhelyén. A közlekedés általában zökkenőmentes szokott lenni. A falu közvetlen közelében van egy nagy buszpályaudvar. Itt minden sportágnak megvan a külön megállója, és előre megadott időpontokban van az indulás az edzésekre vagy a mérkőzésekre. A buszok a külön nekik fenntartott sávban közlekedhetnek, így a menetidő jól kalkulálható. Van, amikor az edzésidőpont valamiért nem megfelelő, akkor a csapat a falu sportlétesítményeit használja. A medencében viszont csak úszni lehet, se kapu, se labda. A csapat minden étkezésre együtt megy, egyforma szerelésben és lehetőség szerint egy asztalnál foglalnak helyet. Azt a kevés szabadidőt, ami megadatik a játékosoknak, mindenki a belátása szerint tölti. Sokat hallottam már arról, hogy a sportolók mennyit buliznak, meg milyen sűrűn látogatják a város különböző szórakozóhelyeit. Na, erre a vízilabdásoknak nulla ideje van, mert a mérkőzések szinte az első naptól egészen az utolsóig tartanak. Az utolsó nap meg már mindenki készülődik haza, és addigra már sokan el is hagyják a falut.

A pekingi olimpia döntője után, a tilalom ellenére, azért előkerült némi alkoholtartalmú nedű is. Persze nem sok, mert az orvosi táskában sem fér el olyan sok minden. Egy koccintásra azért elég volt. Utána bemenni a városba, senkinek semmi kedve. Inkább magunkat szórakoztattuk a faluban. A hollandok, szokásukhoz híven, mindig hoznak magukkal bringákat. Természetesen csak a faluban használják ezeket, és használat után gondosan le is zárják őket. Az utolsó este épp a lift előtt álltam, és ahogy kinyílt az emeletünkön, ott ült Hosi egy bringa nyergében, és mintha mindenki így közlekedne a liftben, teljesen nyugodt arccal kitekert, és a szobája felé vette az irányt. Később megjelent Dumi is. Kapva a lehetőségen kitaláltuk, hogy leugrunk, akarom mondani, tekerünk az étterembe, és kérünk 100 sajtburgert. Le is mentünk, ki is kértük, az ember meg, mikor kicsodálkozta magát a kérésünkön, elkezdte egy táskába pakolni a cuccot. Sokáig tartott. Mondtuk, hogy majd visszajövünk. Nem mentünk. Remélem, nem haragszik ránk.

Forrás: 

www.telegraph.co.uk/sport/olympics/9395158/The-London-Olympics-hold-your-breath-and-start-praying.html

Még több kép az olimpiai faluról:

http://www.zimbio.com/pictures/EJ8pKpMKG4s/London+2012+Olympic+Games+Olympic+Village/dpgM6PgFEqO