svedcsavar

A vízilabda nehéz sportág hírében áll. Nem csak azért, mert ahhoz, hogy élvezni tudjuk a játékot, meg kell tanulnunk úszni, taposni és lőni, no, meg persze szabályokat is. Ha ez mind már a zsebünkben van, akkor sem dőlhetünk hátra, mert ott vannak még az ellenfél játékosai, akik minden áron ki akarnak játszani minket. Persze ők is ismerik a szabályokat, és tudják mit szabad és mit nem. De azzal is tisztában vannak, hogy amit a bíró nem lát, az nem szabálytalan. A víz pedig sokszor cinkostársa a szabálytalankodóknak. Hogy általában melyek ezek a szabálytalanságok, annak csak a játékos kreativitása szab határt. Ez lehet egy nem túl komplikált jobbegyenes, mellizomtépés, hónaljszaggatás, a nadrág fenékbe rántása, karmolás, harapás, belelépés az ellenfél nadrágjába, sapkatépés, a nemi szerv megtámadása, térdelés, fejelés…. Ezekkel és az ehhez hasonló dolgokkal már megtanultak együtt élni a játékosok. Vannak alap dolgok, amire azért mindenkinek figyelnie kell. Ilyenek lehetnek például, hogy a fejnek a víz felett a helye, mert a víz közvetlen felszíne alatt rengeteg ököl, könyék és térd kerülhet az útjába, vagy hogy ha nem muszáj, akkor ne fordítsunk hátat az ellenfélnek, mert akkorát fog rugaszkodni a hátunkról, hogy pár napig hason fekve kell majd aludnunk.

Ezek a támadások azért ritkán szándékosak, de vannak játékosok, akiknek ez a vérükben van, és erre alapozzák a tudásukat. Vannak viszont, akik szelídek, mint a bárány, de olyan szögletes a mozgásuk, hogy ha valaki mellett csak elúsznak, biztos, hogy kinyitják a szemöldökét vagy az orrát, de minimum lila foltokat hagynak maguk után az ellenfél testén. Utána természetesen elnézést kérnek, mert halvány fogalmuk sincs, hogy történhetett ez meg. A játékosok keménysége nem mindig a testi adottságaiktól függ, de legyen az bármilyen félelmetes pólós is, egyszer az emberére akad mindenki.

Egy jó szurkoló félti a csapata játékosait. Különösen a délszláv csapatokról alakult ki az a vélemény, hogy brutálisan kemények, és szegény magyar játékosokat mindig megpofozzák. Azért nem kell ám a szegény magyar játékosokat sem félteni. Meg tudják magukat ők védeni. Mi vagyunk az egyetlen ország, ahol az edzéseken viktóriázni szoktunk. A viktória egy rém egyszerű játék. Egy kapu, egy kapus, két csapat, csak passzból lehet gólt lőni, vagyis a labda nem érhet vizet a kapura lövés előtt, és nincs több szabály. Itt mindent szabad. A labdát birtokló játékost addig lehet a víz alatt tartani, amíg el nem engedi azt. Egyszer pedig mindenki szabadulni lesz kénytelen tőle, ha levegőt szeretne venni. A játék úgy néz ki kívülről, mint egy tömegverekedés, és az is. A Magyarországon játszó légiósok általában nem vesznek részt ebben. Egyszer volt egy olyan eset a FRADI-nál, hogy az egyik edzés végén nekiálltak viktóriázni. A kapuban a legendás jugoszláv kapus Alexander Sostar állt. Halvány fogalma sem volt, hogy mi fog történni. Amikor a játékosok egymásnak ugrottak, kiúszott a kapuból és megpróbálta csillapítani őket. Beletelt egy kis időbe, mire elmagyarázták neki, hogy most ez a játék. Itt senki nem haragszik senkire.

Szóval a vízilabdában, ha valaki megrázza a pofonfát, előbb utóbb le is esik neki néhány a gyümölcséből. A vízben nincs barátság, de legyen bármilyen nagy adok-kapok is a mérkőzésen, a parton mindenki elfelejti azt. Minden játékos normál üzemmódra kapcsol, és ha fáradt mosollyal is, de kezet fog az ellenfél játékosaival. Hát, nagyjából ilyen ez a sport belülről.

Forrás: bleacherreport.com/articles/832927-what-is-the-worlds-toughest-sport/page/12

A NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) egyre nagyobb hangsúlyt fektet a dopping elleni harcra, mivel a tiltott teljesítményfokozók használata ellenkezik az olimpiai eszmével. Ennek ellenére a tiltott szerek fejlődése mégis, legalább egy lépéssel az őket ellenőrizni és szabályozni hivatott szerv, a WADA (Doppingellenes Világszervezet) és a nemzeti doppingcsoportok előtt jár. Ezzel természetesen a versenyzők és sportvezetők is tisztában vannak, ugyanúgy, mint azok a józan ésszel gondolkodó és nyitott szemmel járó sportszeretők, akik képtelenek elhinni, hogy teljesítményfokozó szerek nélkül születhetnek újabb és újabb hihetetlen győzelmek és világrekordok. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy folyamatosan esnek “áldozatául“ a doppingvizsgálatoknak sikeres és kevésbé sikeres sportolók, viszont a nagy eredmények, és a nagy nevek buknak el a legritkábban. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenki, aki valaha nyert már valamit, az biztos, hogy doppingolt. Nem! De nehéz elhinni, hogy szinte csak pár százalékuk.

Ha belegondolunk, hogy manapság a nagy sportesemények miről is szólnak, kiderül, hogy minden különböző számadat mellett, ott van a pénz, és egy esemény sikerességét szinte már csak ebben mérik. Tehát a sport lassan már csak a pénzről szól (a versenysport). Ha pedig ez így van, és a cél minél nagyobb profitot termelni, akkor az esemény színvonalát folyamatosan emelni kell. Ehhez pedig fontos elemek a látvány és az izgalom. Ennek tükrében néha elég kétarcú az egész doppig-sztori a számomra.

“Azon sportolók, akik azt tervezik, hogy a 2012-es londoni olimpián doppingolni fognak, jobban járnak, ha otthon maradnak, mert a tudósok egy új vizsgálati módszerrel fognak lesben állni.”  Így nyilatkozott korábban a bradfordi British Science Festival-on David Cowan, a londoni King’s College-ból, aki a 2012-es játékok antidopping program vezetője lesz, és kijelentette még, hogy ez lesz a „valaha is legkockázatosabb” olimpia a csalni kívánók számára. Ezt, úgy néz ki, komolyan is gondolják. Összesen 6.000 ellenőrzést terveznek az olimpia alatt, és azt állítják, hogy az új vizsgálati módszerekkel nagyobb megbízhatósággal szűrik majd ki a HGH (növekedési hormon) és vérdoppinggal próbálkozókat is. A hibás pozitív és negatív tesztek elkerülése érdekében az antidopping csoport tagjai egy „biológiai útlevél” létrehozását javasolják, amely az egyes versenyzők saját természetes vérösszetételét tartalmazza. Cowan szerint a WADA támogatja a kezdeményezést, de az IOC még nem tette közzé ennek szükségességét. Ám olyan szervezetek, mint a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség, vagy mint a Nemzetközi Atlétikai Szövetség már 2008-óta alkalmazzák ezt, mondta Yorck Olaf Schumacher, a Freiberg-i egyetemről. Hat teszt egy év alatt, vagy akár rövidebb időn belül is, már jó alapot ad egy sportolói profil kialakításához.

Tehát a készülődés elég nagy. A dopping szempontjából két csoportra is oszthatnánk a sportágakat. Vannak a dopping-érzékeny és a kevésbé dopping-érzékeny sportok. A vízilabda a “kevésbé” kategóriába sorolható. Szeretném azt mondani, hogy a tiltott szerek itt teljesen ki vannak zárva, de nem tudom. Annyi rejtett csapda van, amibe bele lehet szaladni, hogy szinte már szakértővé kell válnia minden sportolónak ezen a területen. Alap hiba, hogy a gyógyszertárban kérünk valamit megfázás ellen. Tilos! Azok az esetek, ahol a vízilabdások pórul jártak a teszten, nagyjából ezt a komolysági szintet képviselték. Már csak azért is lenne butaság tiltott szert használni, mert egy fecske nem csinál nyarat egy csapatsportágban, és ha már két főnél bizonyítottan találnak tiltott teljesítményfokozó szert, az egész csapatot kizárják. A vizsgálatok nem csak az olimpia ideje alatt folynak. Az Londonba utazó olimpikonokat az utazás napjáig legalább hatszor vetik vizsgálat alá, és még ott van a holléti ív (whereabouts) is. Itt több hónapra előre meg kell adni, hogy pontosan mikor és hol lesz a versenyző, hétfőtől hétfőig, a nap minden órájában. Ha esetleg ellenőriznék, és nincs a megadott időben a megadott helyen, az pozitív tesztnek minősül.

Az a néhány pozitív minta, meg egyértelműen a sportolók figyelmetlenségének tudható be, és azok az összetevők, ami miatt eltiltották őket, ma már nem szerepelnek a doppinglistán. Ez egy hagyománytisztelő sportág, annak minden előnyével és hátrányával. Ha kiderülne, hogy valaki szándékosan használt tiltott teljesítményfokozókat, az teljes mértékben kivívná a vízilabda társadalom ellenszenvét. Eddig még erre nem volt példa, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokáig nem is lesz.

Foto: Reuters

Az elmúlt évek során rengeteget foglalkoztam a vízilabda jövőjével. Két fókuszpontot határoztam meg, a szabályok lehetséges változtatásait, és az üzleti alapon történő működtetés vizsgálatát. Most eltekintenék a szabálymódosítások megtárgyalásától, mert erről többet lehet hallani, és inkább a sportág üzleti működését illetően villantanék fel pár érdekességet, fókuszálva a héten történt, Pro Recco, aliasz világválogatott megszűnésével kapcsolatban.

Szóval az előzetes kutatásaim alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy a vízilabda a “legolcsóbb“ csapatsportág Magyarországon. Itt most nem arra gondolok, hogy a felszerelés lényegében csak egy fürdőnadrág és egy sapka, ami azért szintén számít, mert ugye más sportágaknál már a felszerelés sem olcsó mulatság, hanem inkább arra, hogy mennyiből finanszírozható meg egy hazai vagy nemzetközi siker. Azért azt itt hozzá kell fűznöm, hogy a vízilabda idehaza, ez elmúlt tizenkét év sikereinek köszönhetően, igen kedvező helyzetben van. Vagyis az emberek követik a sportág eredményeit, főként a válogatottat, de azért a klubok aktuális teljesítményeiről is értesülhetünk több fórumon keresztül is. Tehát mindig van hír a pólóról. Míg egy nemzetközi szinten is eredményes vízilabdacsapat már kb. 120-150 millió forintos költségvetéssel beéri évente, addig ez a többi csapatsportnál a többszöröse. Természetesen, mint minden más sportágnál, megkérdőjelezhető ezen összeg megtérülése a szponzor számára. De van egyáltalán olyan sportág Magyarországon, ahol a szponzor kiveszi azt, amit abba befektetett? Ez a kérdés egyes esetekben még nagyobb hangsúlyt kap.

Mindig kérdéses az, hogy ha egy csapat játékerőben kimagaslik a többiek közül, és simán nyeri a mérkőzéseit, mennyire tesz jót magának a sportágnak. Erre volt már több példa is. A szocialista éra alatt elég gyakori jelenség volt, hogy központosították a legjobb sportolókat, és így lényegében, akár több éven keresztül, egyazon csapat nyerte a bajnokságot. Aztán tetszett vagy sem bárkinek is, ez így működött. Mikor ez a korszak véget ért, már sokkal homogénebbé és inkább tőkefüggővé vált, hogy ki, milyen játékosokat tud leigazolni. Eddigi pályafutásom során kétszer voltam olyan csapatnál, ahol hirtelen megváltozott a klub anyagi helyzete, pozitív irányba. Ez sajnos nem azt jelentette, hogy a csapatvezetés rájött a tutira, és egy remek üzleti modellel rukkoltak elő, mert akkor ezt mások is utánozták volna, vagy ez az állapot még mindig fennállna. Máshogy történt.

Nagyon hasonló volt a helyzet, mint az utóbbi hónapokban a Pro Recco vízilabda csapatának háza táján. Habár túl sok belső információt nem adtak ki, azért van néhány érdekes összefüggés az általam említett és megtapasztalt két eset, és az iménti Pro Recco-ügy kapcsán. Mindegyik esetben viszonylag rövid felfutási idő alatt, hirtelen nagyon erős csapatot vásároltak össze. Mindhárom esetben vízilabda múlttal rendelkező, pénz nem számít vállalkozó vagy egy komoly cég befolyásos vezetője állt a háttérben. Először talán csak a sport szeretete motiválta őket, de később, nem meghazudtolva az üzleti beállítottságú énjüket, belevágtak, hogy ezen sportág vérkeringésébe is bevigyenek egy kis piaci alapokon működő gondolkodást. Valószínű hamar rájöttek, hogy itt az egész rendszerrel kellene kezdeni valamit, mert nem elég, ha csak a klub üzletpolitikája megváltozik. Próbáltak hatni az adott nemzeti  vagy nemzetközi szövetségre, ami, a későbbi tapasztalatok szerint, nem okozott osztatlan sikert, valamint az sem, hogy az általuk patronált csapat kivívta sokak ellenszenvét az igazán profi környezet és a sorozatos sikerek miatt. Majd, szinte egyik napról a másikra, eltűntek. A leköszönést általában azzal indokolták, hogy nem engedték őket döntési pozícióba, és rengeteg felesleges akadállyal kellett megküzdeniük (annak ellenére, hogy több fronton is támogatták a sportágat), így ellehetetlenítve a hosszútávú építkezést. A másik oldal viszont azzal érvelt, hogy túl sokat akartak, és azért mert pénzük van, még nem biztos, hogy értenek is a sportvezetéshez.

Természetesen a forrás megszűnése sokakat kellemetlenül érintett, de abban biztos vagyok, hogy sokat köszönhetünk ezeknek az egyéneknek, cégeknek. Ezek elsősorban a nemzetközi klubsikerek, de én ide venném a válogatott sikereiben való jelentős részesedést is, mivel egy csapatba egyesítették az adott ország legjobb játékosait, akik így folyamatosan együtt tudtak készülni.

Hogy mi lehetett az igazi indok, ami miatt ezek a próbálkozások kudarcba fulladtak, az nem igazán derült ki. Véleményem szerint a vízilabda-társadalom, még nem volt felkészülve ilyen radikális változásra, és arra, hogy lépjen egy merészet a szigorú üzleti alapú működés irányába. Így viszont hiába rendelkeztek megfelelő forrással a “megmondók”, egyedül gyengének bizonyultak. Talán, ha nem 8-10 évente történne egy ilyen eset, hanem egyazon időn belül, egyszerre több országban is, akkor nagyobb lendületet vehetne a vízilabda, a most már szinte minden sportágban kötelező, üzleti alapú gondolkodás irányába.

 Sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyit kell azért dolgoznia, edzenie az embernek, hogy a saját sportágában a legjobbak közé kerülhessen. Rengetegszer megkaptam már, hogy nektek könnyű, mert csak edzenetek kell. Hát, ha figyelembe veszem azt, hogy Magyarország népességének mindössze 8 százaléka tagja valamilyen sportegyesületnek, vagy más egyéb fizikai aktivitást magába foglaló klubnak, és a lakosság mindössze 23 százaléka az, aki rendszeresen sportol, bevallom őszintén, ezek után nem is csodálkozom, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyit kell dolgozni egy  “kötelező” aranyéremért. Mert az, aki egyszer sem futotta még le a 100 métert időre, honnan tudhatná, mit jelent tíz másodperc alatt teljesíteni azt, vagy naponta 5-6 órát edzeni.  Ez nekem, mint aktív sportolónak, nagy szívfájdalmam, hogy az ország népességének sajnos csak egy töredéke sportol rendszeresen. Annak az 53 százaléknak, aki szinte semmilyen testmozgást nem végez hazánkban, halvány fogalma sincs, mennyi csodálatos élménnyel lesz ezáltal szegényebb, nem is beszélve a rendszeres sportolás egészségre gyakorolt kedvező hatásairól.

Sok embernek a sportolás, egyet jelent a versenyzéssel. Minek eddzek, ha úgy sem leszek jó benne, gondolják. Nem kell mindig a legjobbnak lenni. A sportolás örömét, nem csak akkor lehet élvezni, ha az valamilyen konkrét eredménnyel jár. Nem kell mindenben a versenyzést keresni. Na, ez az a mondat, amit az utóbbi években én is nagyon sokat mondogattam magamnak. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Az, hogy a vízilabdában versenyeznem kell, az egy dolog, viszont ez a versenyszellem annyira erős volt bennem, hogy minden más helyzetet is hajlamos voltam versenyként felfogni. Mindenben a legjobbnak lenni pedig képtelenség. Az erre való törekvés sok csalódást okozhat, de rosszabb esetben akár veszélybe is sodorhatja az embert. Szeretek különböző sportágakat kipróbálni, de sajnos elég időm arra, hogy ezekben igazán jó legyek, nincs, de ettől még élvezettel csinálom mindet.

Ha hiszik, ha nem, a sportolók nagy része függő. Erre van egy szép szakkifejezés, workaholic, ami magyarul munkamániást jelent. A függőségük tárgya, jelen esetben, pedig a saját sportáguk. Én személy szerint el sem tudom képzelni az életemet sportolás nélkül. Teljes mértékben rákattantam arra az érzésre, amit ez a tevékenység adhat nekem. Arra, amit a testemmel és a lelkemmel művel. Ha esetleg egy hétig nincs edzés, már jelentkeznek is az elvonási tünetek, kezdek ideges lenni, rendszertelenné válik az életem, és tombolok az energiától. Azt gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Talán ezért is van szinte minden sportolónak valamilyen hobbija. Igen, a vízilabdát szeretjük, de kell valami más is mellé. Azt mondják, hogy aki egy valamiben jó, az más sportágban is jó lenne. Na, ebbe azért ne bonyolódjunk bele, mert ismerek olyan világsztár pólósokat is, akik a vízilabdával nagyon belenyúltak a tutiba, de mondjuk a bringázásnál már bajban lennének. Természetesen vannak olyanok is, akik szinte mindenben ügyesek. A hobbi témára még visszatérünk a későbbiekben.

Száz szónak is egy a vége. Aki a magyar vízilabda-válogatott olimpiai keretében szerepel, az vízilabda-függő. Ezt nem is lehet máshogy csinálni. A vízilabda az életük részévé vált. Ez már olyan számukra, mint másnak az evés előtti kézmosás, természetes. Ám a valamitől függővé vált emberekkel együttélni nem egyszerű dolog, különösen, ha senki nem szeretné, hogy kigyógyuljanak ebből. Ezért mindenképp köszönet jár azoknak, akik a háttérben ezt tolerálják, mert az igazán nagy eredményekhez, erre is szükség van.

Forrás: AFP

A kapusposzt minden sportágban egy érdekes pozíció. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy a kapus, egy egyéni versenyző egy csapaton belül. A csapattal együtt mozog, de általában teljesen más edzésmunkát végez. Egész sportpályafutását egy “ketrecben” húzza le, és a munkáját akkor végzi jól, ha  az ellenfél játékosai eltalálják őt a lövéseikkel. Minden normális ember fél a jól meglőtt labdáktól, és féltve a testi épségét, elhajol előlük. A kapusok meg inkább beleugranak minden labdába, amibe csak lehet. Mindegy milyen testrészüket találják el a lövők, lehet az az arca, karja, teste, a nézők tapssal honorálják a találatokat. Hát normális az ilyen?

Kezdjük azzal, hogy állítólag azokból lesznek kapusok, akik a mezőnyben sehol sem használhatóak. Hát, szerintem ez a jó kapusokra azért nem érvényes. Szerintem a kapusposzt annál sokkal fontosabb, mint hogy ez legyen a kiválasztási folyamat. Ha meg egy edző mégis ezt az utat választja, az ne csodálkozzon, hogy sosem lesz egy jó hálóőre sem. Emlékszem, mikor engem először beküldtek a kapuba. Az indok az volt, hogy te vagy a legnagyobb, téged majd biztos eltalálnak. Ez is egyfajta kiválasztási lehetőség. Nagy örömmel újságoltam otthon, hogy én lettem a csapat kapusa, és egyedül csak én. Nagy öröm volt ez számomra. Eleinte még gólokat is lőttem, mert amikor még a többiek a félpályáig sem tudták eldobni a labdát, én már kapuról-kapura dobáltam. Volt, hogy középkezdéskor hátradobták nekem a labdát, hogy lőjem rá. Ez még gyerekkoromban volt. Ma már azért annyira nem lövöldözök. Nincs túl sok értelme.

Utána jött egy elég hosszú időszak, amikor nem szerettem, hogy a kapuban kell állnom. Meguntam, hogy nekem mindig csak követnem kell a játékot, és az ellenfél játékosai mindig ki akarnak cseszni velem. Ehhez még hozzájött az, hogy ha gólt kaptunk, azt mindig csak én, mint kapus kaptam. Szerettem volna kiszabadulni a kapuból, játszani egy kicsit. Nem sikerült, amit végül azért nem bántam meg. Szerintem minden kapusnak van egy ilyen korszaka. Amikor megunja a kapott gólokat, akármilyen jó kapus is, és inkább a mezőnyben szeretne elvegyülni.

A kapuban hibázni látványos dolog, és általában végzetes, míg egy csatár, ha elhibázza a lövést támadásban, azzal túl sokat nem foglalkoznak, legyen az akármekkora lehetőség is a gólszerzésre. A kapusok dolga tehát inkább mentálisan, mintsem fizikálisan megterhelő. A lényeg, hogy nem hibázhat, mert ha hibázik, neki nincs már, aki segítsen. Persze ez nem azt jelenti, hogy a kapusoknak nem kell edzeniük. Sokszor viccelődnek azzal a csapattársaim, hogy de jó a kapusoknak, mert nekik nem kell úszni. Ez valóban így van, de azért taposni csak kell, ami szintén nem egy könnyű dolog, és edzés nélkül az sem megy túlságosan jól.

A kapusok, mivel csak ketten vannak egy csapatnál, elég könnyen célkeresztbe kerülnek. A mezőnyjátékosok részéről inkább már csak valamiféle hagyomány, hogy a kapust valahogy cikizni kell, de ez sohasem személyes. Mint vízilabda kapus, többször elszenvedője voltam már ezen viccelődéseknek. Vannak benne természetesen teljesen alaptalan dolgok, de egy dologban igazuk van a játékosoknak. Minden kapus “defektes”. Elnézést kérek ezúton is minden sportág kapusaitól, de ezt be kell látnom. Ez szerintem a feladatkörükkel járó ártalom. Képzeljük csak el, egy kapuban ugrálnak egész pályafutásuk alatt, ezáltal nagyon szűk a mozgásterük, többnyire kiszolgáltatott helyzetben vannak, nem szabad hibázniuk, ha gólt kap a csapat, akkor ők vannak a képernyőn, pedig nem mindig ők tehetnek a kapott gólról, úgy kell ugrálniuk, ahogy az ellenfél fütyül és még nagyon sok hasonló apróság.

 Ettől függetlenül egy csapat építése mindig így kezdődik, “végy egy jó kapust”.

Forrás: AFP