svedcsavar

Néha már tényleg unalmas lehet mindig ugyanazt olvasni a pólósokról. Sokat edzenek (napi 5-6 órát, hetente 10-11 edzés alatt), kicsit fáradtak, sokat utaznak, valamilyen felsőoktatási intézetben tanulnak, több idegen nyelvet is beszélnek…

De miért nem nyavalyognak szinte sosem?

Véleményem szerint ennek a magyarázata még a pályafutás elején keresendő. A vízilabda már gyerek szinten is elég kemény szakma. Nem csak azért, mert egy csomó medencevizet megisznak akaratuk ellenére az edzések és a mérkőzések során, hanem mert a körülmények sokszor olyanok, amelyek már korán kemény fickót faragnak a srácokból. Ma már elég ritka, hogy a szabad ég alatt folynak az edzések, egész évben. Tehát nem csak nyáron, hanem télen is.

Így sok év után azt kell, hogy mondjam, meg van a varázsa. Mondjuk, amikor a hóban szaladva mezítláb, egy fürdőnadrágban, nekifutásból ugrottunk a vízbe, nem éreztük viccesnek a helyzetet. A hidegnek azért meg volt a maga előnye. Olyan nagy volt a köd a víz felett, hogy az edző nem látott át a túloldalra, így nem kellett végigúszni az egész távot. Elég volt egy kicsit kiúszni a látótávból, ott várni egy picit, majd visszaúszni. Volt olyan is, hogy az edző minden két hossz után megszámolta, hányan értünk vissza. Most már viccesen hangzik, de azért ez nem egy szülőbarát helyzet volt. De talán akkor még a szülők is jobban megbíztak az edzők szaktudásában, mint most. Akkor még belefért egy pár jól irányzott fenyítés papuccsal, vagy a síp kötelével a játékos hátsójára. Ez volt a jobbik eset. Ezen gyorsan túl lehetett lenni. Nem úgy a békaügetésen vagy a törpejáráson a medence körül. Nagyon sokan ilyen körülmény között kezdtünk. Csak a magam nevében mondhatom, hogy így visszaemlékezve örülök, hogy kemény kiképzést kaptam.

Sokan vannak, akik egy beszélgetés alkalmával előhozzák, hogy ők is pólóztak. Manapság mindenki pólózott Magyarországon. És akkor jön a klasszikus mondat, “csak tudod, a fülem miatt kellett abbahagynom, amúgy most szerintem én is bajnok lennék, mint ti”. Na, itt a különbség. Azok a játékosok, akik Magyarországot képviselik majd a londoni Olimpián, nem kerestek és nem is keresnek kifogásokat. Tudják, hogy az akadály csak egy feladat, amely megoldásra vár a célhoz vezető úton.

Egy pályafutást szinte lehetetlen sérülések nélkül végigcsinálni. Érdekes, ahogy a karriere vége felé közeledik a versenyző, annál inkább megtanul együtt élni és versenyezni a különböző bajaival együtt. Fiatalon akkor is találgattunk, ha a baj azért nem volt olyan komoly. A fiatalkori sérülések legnagyobb doktora Dr. Szívós Pista bácsi volt. Ha valaki edzés előtt azt mondta neki, hogy fáj ez vagy fáj az, a válasza mindig ez volt: “Rendben. Kisfiam, Magyarország a gyógyvizek országa. Tessék befáradni a vízbe. Meg fogsz gyógyulni.” És természetesen rendes edzést tartott.

Ha nyavalyogni nem is, de sírni azért még a bajnokok is szoktak. Az nem kérdés, hogy szabad-e.
Szabad és néha jól is esik. Az eredményhirdetés előtt a pekingi Olimpián, több két méter körüli magyar srácot is láttam könnyes szemmel egymás kezét szorítva a dobogó mögött állni. Biztos vagyok benne, hogy nem csak ők/mi sírtunk, hanem még nagyon sok magyar szerte a világon.

Hát azt mondom, nyavalyogni nem, de sírni azt szabad, ha eljött az ideje.

(Fotó: www.london2012.com)

Az, hogy van-e esélyünk vízilabdában Londonban is olimpiai aranyat nyerni, nem kérdés. Mondom ezt annak ellenére, hogy az utóbbi négy évben tényleg “csak” egy bronzérmet (Eindhoven) sikerült összehozni. Természetesen egy csapatot az eredményei alapján lehet megítélni és esélyesnek tartani, vagy sem, a végső győzelemre. Sajnos ebből a szempontból igazat kell, hogy adjak azoknak, akik nem hisznek a pólósok sikerében. Esetenként még kibővítik azzal, hogy úgy sem engednék, hogy már megint a magyarok nyerjenek. Szerintem ez teljesen alaptalan feltételezés.

Ennek ellenére, aki az elmúlt négy év alatt nyomon követte a válogatott mérkőzéseit, láthatta, hogy tényleg csak egy hajszálon múltak a várt sikerek. A sport márpedig ilyen. Elég csak egyszer kikapni, és azt rossz időben, és már az ötödik helynél nem lehet jobbat elérni. Ebből a szempontból kifejezetten szerencsésnek tartom az olimpiai sorsolást és az új lebonyolítási rendszert. Igaz, bitang nehéz ellenfeleket kaptunk, de számoljunk csak egy kicsit.

Nézzük a csoportokat:

A csoport: Olaszország, Kazahsztán, Spanyolország, Ausztrália, Horvátország, Görögország

B csoport: Egyesült Államok, MAGYARORSZÁG, Szerbia, Montenegró, Románia, Nagy-Britannia

A lebonyolítás lényege, hogy a két csoport első négy helyezettje keresztbe játszik egymás ellen az elődöntőbe jutásért. Tehát elvileg, ha a “B” csoport negyedik helyezettje megveri az “A” csoport győztesét, tovább jut. Ebből kiindulva, akár háromszor is ki lehet kapni a csoportmérkőzések során és még így is Olimpiát lehet nyerni. A nagy riválisok (Szerbia, Montenegró) pedig a mi csoportunkban vannak, tehát őket biztosan elkerüljük a negyeddöntőben. Attól függően, hogy végzünk majd a csoportban, kaphatjuk a horvátokat, olaszokat, görögöket vagy a spanyolokat (ez egy általam feltételezett sorrend). Minél előrébb végzünk, annál könnyebb ellenfelet kapunk majd a negyeddöntőben. Ha mégis rosszul alakulnának a dolgok, szerintem akkor sem kell aggódni, mert az “A” csoportban a magyar csapat számára nincs verhetetlen ellenfél.

Nehéz dolga van a csapatsportoknak. Itt nem elég egyszer vagy kétszer bizonyítani. A vízilabdásoknak július 29. és  augusztus 12. között kétnaponta mérkőzésük lesz. Ez összesen nyolc mérkőzést jelent. Mind a nyolc mérkőzés külön felkészülést és a tudás legjavát kívánja. Na, ez az, amiben mi vagyunk a legjobbak. Lépésről lépésre haladni előre, kitartóan és türelmesen, egy pillanatra sem szem elől tévesztve a célt. Inkább mondják ismét azt, hogy a vízilabdások mennyire antiszociálisak, ami mögött az rejtőzik, hogy az Olimpián nincs idő mással foglalkozni, mint amiért ott van az ember. Megnyerni a következő mérkőzést. Ez pedig edzésekkel, videózásokkal és elemzésekkel, utazással és meccsezéssel jár, az Olimpia kezdetétől a végéig. Amikor meg épp nincs semmi, jól jön a pihenés.

Én hiszek a csapat sikerében. 2008-ban is egy EB-bronzzal utaztunk ki a pekingi Olimpiára. Arany lett belőle. Azt mondják, a történelem ismétli önmagát. Hát úgy néz ki, ez már elkezdődött.

(Fotó: www.insidethegames.biz)

Mi is lehet az a svédcsavar? Vízilabdában nem egy megszokott lövés, amelyet csak néhány játékos kísérel meg. Ha bejön, nagy fütty, taps és ováció követi, és ha van tv-közvetítés, szinte biztos, hogy jó párszor megismétlik. Nem egy könnyű lövésfajta ez, mert a játékos a kapunak háttal állva lövi el a labdát úgy, hogy előtte tesz egy több mint 180 fokos fordulatot a labdával a kezében, hogy minél nagyobb lendületet vegyen a lövéshez.

Mondjuk így:

Kapus létemre én maximum csak edzéseken próbálkozhattam meg ezzel a lövéssel, több-kevesebb sikerrel. De van egy régi emlékem ezzel kapcsolatban, amit sohasem felejtek. Még valamikor az előző évezredben a szlovákiai Komárnóban edzőtáborozott a magyar junior válogatott a szlovák válogatottal. Én, mint fiatal kiskapus, még csak tátott szájjal néztem a nagyokat, és arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én is odakerülhetek közéjük. Minden alkalmat megragadtam ennek érdekében, és az egyik barátságos mérkőzés végeztével, már be is ugrottam a vízbe, hátha marad még kapura lőni pár nagy játékos. Sajnos nem így lett. Kicsit csalódott voltam, de azért voltak mások, akik szívesen lövöldöztek nekem. Kis idő múlva Faragó Tamás (olimpiai bajnok vízilabdázó, ikon), aki akkor már, mint edző dolgozott, ugrott be a vízbe. Na, majd talán ő, gondoltam. És igazam lett. A melegítést nem vitte túlzásba, és hamarosan lövésre jelentkezett. Gondoltam nem lesz nehéz dolgom, mert edzésben vagyok, ő meg már évek óta “csak” edzősködik. Tévedtem. Megalázott. Természetesen nem a szó negatív értelemben vett jelentésére gondolok. Sokkal jobb volt nálam mindenben. Olyan könnyedén, lazán és akkora rutinnal csinált mindent, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Olyan “arcátlan” volt, hogy előre bemondta, hova fog lőni, és oda is lőtte. Be is mentek szépen.

A végére hagyta a svédcsavarokat. Na, majd most, gondoltam. Ezúttal is megmondta hova fogja csavarni. Na, gondoltam, ez azért már sok egy kicsit, hisz a kaput sem könnyű így eltalálni. De semmi nem változott. Számára a svédcsavar nem volt extra. Egy fajta lövés volt a sok közül. De a többiek számára ettől még a svédcsavar megmaradt “hátha bejön” lövésnek. 

Ez az a lövés, amely megzavarja a védésre készülő kapust és a lövő előtt helyezkedő, a lövést blokkolni próbáló játékost is.

Tehát a svédcsavart meghatározhatnánk úgy is mint:

meglepő, váratlan, “van ilyen is?”, “ezt nem hiszem el“, “á, ez nem is lehetséges“ szavakkal.

Most valami ilyenre készülünk. Olyan blogot vezetni, ahol az olvasó egy kicsit többet tud meg az olimpiára készülő, azon résztvevő és az onnan hazatérő vízilabdacsapatról. Annak életéről, játékosairól és közvetlen környezetéről. Hogy telik egy olimpiai felkészülés a csapat és a játékosok szempontjából. Mi az a belső erő, ami ezt a csapatot jellemzi, és hogy lehet a negyedik olimpiára is győzelemre éhesen érkezni, három olimpiai aranyéremmel a nyakukban. Lesz itt meglepő és váratlan dolog elég, ebben biztos vagyok.

Az eredmények természetesen fontosak, de talán még fontosabb, hogy miből és hogyan születnek meg ezek.