Néha már tényleg unalmas lehet mindig ugyanazt olvasni a pólósokról. Sokat edzenek (napi 5-6 órát, hetente 10-11 edzés alatt), kicsit fáradtak, sokat utaznak, valamilyen felsőoktatási intézetben tanulnak, több idegen nyelvet is beszélnek…

 

De miért nem nyavalyognak szinte sosem?

 

Véleményem szerint ennek a magyarázata még a pályafutás elején keresendő. A vízilabda már gyerek szinten is elég kemény szakma. Nem csak azért, mert egy csomó medencevizet megisznak akaratuk ellenére az edzések és a mérkőzések során, hanem mert a körülmények sokszor olyanok, amelyek már korán kemény fickót faragnak a srácokból. Ma már elég ritka, hogy a szabad ég alatt folynak az edzések, egész évben. Tehát nem csak nyáron, hanem télen is.

 

Így sok év után azt kell, hogy mondjam, meg van a varázsa. Mondjuk, amikor a hóban szaladva mezítláb, egy fürdőnadrágban, nekifutásból ugrottunk a vízbe, nem éreztük viccesnek a helyzetet. A hidegnek azért meg volt a maga előnye. Olyan nagy volt a köd a víz felett, hogy az edző nem látott át a túloldalra, így nem kellett végigúszni az egész távot. Elég volt egy kicsit kiúszni a látótávból, ott várni egy picit, majd visszaúszni. Volt olyan is, hogy az edző minden két hossz után megszámolta, hányan értünk vissza. Most már viccesen hangzik, de azért ez nem egy szülőbarát helyzet volt. De talán akkor még a szülők is jobban megbíztak az edzők szaktudásában, mint most. Akkor még belefért egy pár jól irányzott fenyítés papuccsal, vagy a síp kötelével a játékos hátsójára. Ez volt a jobbik eset. Ezen gyorsan túl lehetett lenni. Nem úgy a békaügetésen vagy a törpejáráson a medence körül. Nagyon sokan ilyen körülmény között kezdtünk. Csak a magam nevében mondhatom, hogy így visszaemlékezve örülök, hogy kemény kiképzést kaptam.

 

Sokan vannak, akik egy beszélgetés alkalmával előhozzák, hogy ők is pólóztak. Manapság mindenki pólózott Magyarországon. És akkor jön a klasszikus mondat, “csak tudod, a fülem miatt kellett abbahagynom, amúgy most szerintem én is bajnok lennék, mint ti”. Na, itt a különbség. Azok a játékosok, akik Magyarországot képviselik majd a londoni Olimpián, nem kerestek és nem is keresnek kifogásokat. Tudják, hogy az akadály csak egy feladat, amely megoldásra vár a célhoz vezető úton.

 

Egy pályafutást szinte lehetetlen sérülések nélkül végigcsinálni. Érdekes, ahogy a karriere vége felé közeledik a versenyző, annál inkább megtanul együtt élni és versenyezni a különböző bajaival együtt. Fiatalon akkor is találgattunk, ha a baj azért nem volt olyan komoly. A fiatalkori sérülések legnagyobb doktora Dr. Szívós Pista bácsi volt. Ha valaki edzés előtt azt mondta neki, hogy fáj ez vagy fáj az, a válasza mindig ez volt: “Rendben. Kisfiam, Magyarország a gyógyvizek országa. Tessék befáradni a vízbe. Meg fogsz gyógyulni.” És természetesen rendes edzést tartott.

 

Ha nyavalyogni nem is, de sírni azért még a bajnokok is szoktak. Az nem kérdés, hogy szabad-e.
Szabad és néha jól is esik. Az eredményhirdetés előtt a pekingi Olimpián, több két méter körüli magyar srácot is láttam könnyes szemmel egymás kezét szorítva a dobogó mögött állni. Biztos vagyok benne, hogy nem csak ők/mi sírtunk, hanem még nagyon sok magyar szerte a világon.

 

Hát azt mondom, nyavalyogni nem, de sírni azt szabad, ha eljött az ideje.

 

 

 

(Fotó: www.london2012.com)