A vízilabda nehéz sportág hírében áll. Nem csak azért, mert ahhoz, hogy élvezni tudjuk a játékot, meg kell tanulnunk úszni, taposni és lőni, no, meg persze szabályokat is. Ha ez mind már a zsebünkben van, akkor sem dőlhetünk hátra, mert ott vannak még az ellenfél játékosai, akik minden áron ki akarnak játszani minket. Persze ők is ismerik a szabályokat, és tudják mit szabad és mit nem. De azzal is tisztában vannak, hogy amit a bíró nem lát, az nem szabálytalan. A víz pedig sokszor cinkostársa a szabálytalankodóknak. Hogy általában melyek ezek a szabálytalanságok, annak csak a játékos kreativitása szab határt. Ez lehet egy nem túl komplikált jobbegyenes, mellizomtépés, hónaljszaggatás, a nadrág fenékbe rántása, karmolás, harapás, belelépés az ellenfél nadrágjába, sapkatépés, a nemi szerv megtámadása, térdelés, fejelés…. Ezekkel és az ehhez hasonló dolgokkal már megtanultak együtt élni a játékosok. Vannak alap dolgok, amire azért mindenkinek figyelnie kell. Ilyenek lehetnek például, hogy a fejnek a víz felett a helye, mert a víz közvetlen felszíne alatt rengeteg ököl, könyék és térd kerülhet az útjába, vagy hogy ha nem muszáj, akkor ne fordítsunk hátat az ellenfélnek, mert akkorát fog rugaszkodni a hátunkról, hogy pár napig hason fekve kell majd aludnunk.

Ezek a támadások azért ritkán szándékosak, de vannak játékosok, akiknek ez a vérükben van, és erre alapozzák a tudásukat. Vannak viszont, akik szelídek, mint a bárány, de olyan szögletes a mozgásuk, hogy ha valaki mellett csak elúsznak, biztos, hogy kinyitják a szemöldökét vagy az orrát, de minimum lila foltokat hagynak maguk után az ellenfél testén. Utána természetesen elnézést kérnek, mert halvány fogalmuk sincs, hogy történhetett ez meg. A játékosok keménysége nem mindig a testi adottságaiktól függ, de legyen az bármilyen félelmetes pólós is, egyszer az emberére akad mindenki.

Egy jó szurkoló félti a csapata játékosait. Különösen a délszláv csapatokról alakult ki az a vélemény, hogy brutálisan kemények, és szegény magyar játékosokat mindig megpofozzák. Azért nem kell ám a szegény magyar játékosokat sem félteni. Meg tudják magukat ők védeni. Mi vagyunk az egyetlen ország, ahol az edzéseken viktóriázni szoktunk. A viktória egy rém egyszerű játék. Egy kapu, egy kapus, két csapat, csak passzból lehet gólt lőni, vagyis a labda nem érhet vizet a kapura lövés előtt, és nincs több szabály. Itt mindent szabad. A labdát birtokló játékost addig lehet a víz alatt tartani, amíg el nem engedi azt. Egyszer pedig mindenki szabadulni lesz kénytelen tőle, ha levegőt szeretne venni. A játék úgy néz ki kívülről, mint egy tömegverekedés, és az is. A Magyarországon játszó légiósok általában nem vesznek részt ebben. Egyszer volt egy olyan eset a FRADI-nál, hogy az egyik edzés végén nekiálltak viktóriázni. A kapuban a legendás jugoszláv kapus Alexander Sostar állt. Halvány fogalma sem volt, hogy mi fog történni. Amikor a játékosok egymásnak ugrottak, kiúszott a kapuból és megpróbálta csillapítani őket. Beletelt egy kis időbe, mire elmagyarázták neki, hogy most ez a játék. Itt senki nem haragszik senkire.

Szóval a vízilabdában, ha valaki megrázza a pofonfát, előbb utóbb le is esik neki néhány a gyümölcséből. A vízben nincs barátság, de legyen bármilyen nagy adok-kapok is a mérkőzésen, a parton mindenki elfelejti azt. Minden játékos normál üzemmódra kapcsol, és ha fáradt mosollyal is, de kezet fog az ellenfél játékosaival. Hát, nagyjából ilyen ez a sport belülről.

Forrás: bleacherreport.com/articles/832927-what-is-the-worlds-toughest-sport/page/12