svedcsavar

Sosem értettem, hogy miért nem mindegy, hogy milyen a labda színe a vízilabdában. Volt ez már szinte mindenféle színű. Először sárgával indult, majd volt narancssárgaféle, utána sárga-kék, volt sárga-narancssárga, volt piros, és most végre van színes labdánk is. Úgy tudom, hogy a tévéközvetítések miatt változtatták a labda színét, hogy jobban lehessen követni. Az igaz, hogy a legnagyobbat lövő játékosok lövése elérheti akár a 60 kilométer per órát, de azt hiszem, ez még nem az a sebesség, amit ne lehetne lekövetni a tévében.

Hogy miért veszem most elő a labda színét?

Mert szerintem lehetne ezeket a színes labdákat más célból is használni. Többször hallottam már felvetéseket, hogy ki kéne valamit találni, hogy legyenek több gólt érő lövések is. Vagy mondjuk, ha egy bizonyos távolságon kívülről érnek el gólt, vagy ha egy bizonyos fajta lövésből. (Svédcsavar. A játékos teste a lövés kivitelezése közben minimum 180 fokos fordulatot tesz meg. Tehát lényegében a kapunak háttal állva kezdi meg a mozdulatsort, és csavarás végén már szemben áll a kapuval). A svédcsavar valóban egy látványos lövésfajta, de nehéz lenne megítélni, hogy az most adott esetben az volt-e vagy sem.

Na és akkor itt jönnek a színek a vízilabdába. Legyenek színes labdák, mégpedig három-három mindkét oldalon. A labda színe egyezzen meg a bajnokság főtámogatójának a jellemző színével (és ennek a főtámogató is nagyon örülne, mert a labdát minden szem követi), és érjen két gólt, míg a többi „sima” labda  marad a megszokott színű, és „csak” egy gólt ér, természetesen, ha a bíró megadja. A labdákat ebben az esetben csak az edző hozhatná játékba, vagyis nem úgy, mint ahogy most a gólbírók. És akkor kezdődhet a taktikai csatározás.

Mivel csak az edző dobhatja be a lasztikat a vízbe (időkérésnél vagy miután az elhagyta a játékteret a játékszer és a saját csapata támadhat), el kell gondolkoznia, hogy mikor tegye meg ezt. Akár mindjárt az elején elhasználja őket, mert úgy látja, nagyon megy a csapatnak, és ezáltal el tudnak lépni az ellenféltől egy kicsit, vagy a végére hagyja, mert abban bízik, hogy lesz még jobb esély is erre. Az edzőnek folyamatosan élnie kellene a játékkal, figyelni, hogy esetleg van-e leforduló játékos, aki nagy bizonyossággal akár gólt is szerezhet.

Természetesen élhet a kétgólos labda játékba hozatalának lehetőségével akkor is, ha mondjuk egy emberelőnyös helyzetnél időt kér. 

 Ez egy olyan taktikai elem lehetne a játék során, amivel ki lehetne zárni az eldőlni látszó mérkőzések unalomba fulladását az utolsó pár percben. Tehát ha mondjuk az egyik csapat két perccel a vége előtt vezet három góllal, az a mérkőzés még messze nem lefutott találkozó. A jelen helyzetben (két gólt érő labda nélkül) itt már vége a meccsnek mivel a vezetésre álló csapat tudja, hogy lényegében az is elég lehet már a mérkőzés sikeres befejezéséhez, hogyha a két támadásukat (mert a 30 másodperces támadási idővel elméletileg mindkét csapatnak csak két támadása lehet, ha két perc van hátra a mérkőzésből) végigjátsszák akció nélkül.

A színes labda pedig vissza is nyalhat, mint a fagyi, ha nem jól bánnak vele. Ha a támadók elveszítik azt, akkor bizony lehet, hogy a saját kapujukból kell, hogy majd kiszedjék. Amennyiben a színes labda elhagyná a játékteret, vagy gólt lőnének vele, már többször nem hozhatnák játékba.

Az, hogy más színű labda kerülne játékba szerintem a nézők figyelmét is jobban lekötné, mivel tudnák, hogy a csapatuk következő támadása többet érhet egy gólnál.

Ezen ötlet bevezetése szerintem nem befolyásolná a jelenlegi szabályrendszert, tehát nem lenne szükség arra, hogy mindenki újra tanulja a szabálykönyvet. Inkább az edzőket kényszerítené még komolyabb taktikai csatákra, ami meg szintén jót tehetne a sportágnak.

Forrás: http://mediagallery.usatoday.com

Annak ellenére, hogy a vízilabda egy erősen a tradíciókra épülő sportág, és talán emiatt is nehezebb friss gondolatokat belecsempészni, volt most az olimpián (London 2012)  egy újítás. Ugyan én csak a televízió képernyőjén keresztül követhettem az eseményeket, de nekem nagyon tetszett. Nevezetesen arról van szó, hogy az ötméteres vonal ki volt világítva. Az ötméteres szabály arról szól, hogy ezen kívülről rá lehet lőni a szabaddobást, ha előtte nem hozza játékba a támadó a labdát (vagyis ha a szabddobást követően, egyből kapura lövi a labdát), és ezen a területen belül (a kapu és az ötméteres vonal közti terület) lehet büntetőt is ítélni. Szóval ez eddig csak a medence két partján volt egy sárga bólyával kijelölve, valamint az emelvényen, ahol a bírók közlekednek a mérkőzés alatt.

Londonban az olimpia alatt ez a sárga szín meg valahogy zöldre változott, legalábbis a tévében nagyon úgy tűnt. Ez lényegében egy ledsor volt, ami az egész medence alján végig volt vezetve, és csak akkor világított, ha épp azon az oldalon zajlottak az események. Ennek az egész újításnak mindenképpen vizuális hozzáadott értéke is volt amiatt, hogy csak akkor villant fel amikor kellett. Ezáltal egyfajta figyelemfelkeltés is volt a nézők számára. A másik nagy előnye pedig az volt, hogy a bíróknak is megkönnyítette a helyzetét. Mivel eddig csak a medence két partján voltak ezek a jelzések, ezért a medence közepén történt szabálytalanságok esetében nem lehetett pontosan megítélni, hogy a játékos belülről (szabálytalanul) vagy kívülről (szabályosan) küldte kapura a labdát.

És hogy nehogy a diszkrimináció csapdájába essünk, ne felejtsük, hogy van egy kétméteres vonalunk is (Ez az a kapu előtti terület, ahova a támadók csak labdával léphetnek be, vagyis csak akkor, ha ezen a vonalon belül van már a labda. Hasonló a leshez csak ez egy adott távolsághoz kötött.), ami szintén ki volt világítva, ugyanígy.

Na, ez a szabály elég sok félreértésre ad okot a mérkőzések alatt. Szerintem a két bíró számára sokszor sajnos túl nehéz feladat meghatározni, hogy a támadók megszegték-e vagy sem. Ez főleg az emberelőnyös helyzeteknél fordul elő, mert itt aztán boldog-boldogtalan szaladgál, önszántából vagy az ellenfél segítségével két méteren belülre. A támadók első sora annyira a vonal határán mozog, hogy sokszor nehéz eldönteni, hogy amikor megkapják a labdát, kívül vagy belül álltak-e.

Erre talán az lehetne a megoldás, ha mondjuk a gólbírót ültetnék a kétméteres vonalra, akinek csak az lenne a feladata, hogy ezt figyelje. Ha szabálytalanságot észlel, akkor felemeli a piros zászlócskáját, jelezvén ez a támadás nem volt ok. Azért a gólbíróra gondoltam mert szerintem sokkal több szabálytalan gól születik a kétméteres szabály ellenére, mint ahány kétesen megítélhető bent volt vagy sem helyzet alakul ki.

A teljesség kedvéért meg kell, hogy említsem, hogy ezzel a technikával először a Pro Recco (olasz) csapata próbálkozott meg először.

Tehát azért szép lassan alakulnak a dolgok. Most már van világító kütyü a víz alatt is. Hátha egyszer már egy kamera is megbújik ott valahol.

Forrás: http://www.indiatvnews.com/sports/olympics/water-polo-arena-25.html

Az előzőekben már említettem, hogy mennyire fontosnak tartanám a bajnokság megfelelő időzítését és hogy miért. Most térjünk rá a játék egyes elemeinek és szabályainak az elemzésére. Úgy gondolom, hogy a vízilabdaszabályokkal összességében egy nagy baj van. Sajnos nehéz megérteni őket. Nem abból a szempontból okoznak gondot, hogy érthetetlenül vannak megfogalmazva vagy hogy olyan sok lenne, hogy képtelenség mindet megjegyezni. Nem emiatt érthetetlen. A probléma a gyakorlatban mutatkozik meg. Vagyis hiába van tisztában az ember a vízilabda szabályaival, a mérkőzések alatt mégis nehéz eldönteni vagy megérteni, hogy pontosan mi is történt. Úgy meg azért nehéz élvezni egy produkciót, ha nem nagyon értjük a történéseket. Persze, az eredményjelző végül megmutatja, mi az ábra, de hogy miért alakult az úgy, sajnos sok ember számára igen homályos marad még a mérkőzés után is. Amit meg nem igazán értenek, az valószínű, hosszabb távon nem fogja lekötni a figyelmüket sem.

Tehát a szabálymódosítások terén inkább a bírói ítéletek érthetőségére kellene törekedni. Számomra ez azért egy kardinális kérdés, mert hiába változtatunk meg konkrét szabályokat, attól még lesz víz a medencében, ami ugyanúgy el fogja takarni a nem szakértői szemek elől a szabálytalanságokat. És mivel a bíró itt nem a pályán helyezkedik el, mint a többi test a test elleni csapatsport többségénél, ezért nem tud odaúszni, hogy meghatározza a szabálytalanság helyszínét és rámutasson a szabálytalankodó játékosra.  A vízilabdabírók csak tisztes távolból követhetik az eseményeket, és csak mutogatással tudják jelezni, hogy nagyjából hol történt szabálytalanság. A totális értetlenséget a kontrafaultok (támadóhiba) váltják ki. Egy néző csak annyit észlel az egészből, hogy a bíró a sípszó után a támadás addigi irányával ellenkező irányba ítél meg egy szabaddobást, és abban a pillanatban mindenki elkezd úszni mint a félőrült. A támadó csapatból hirtelen védekező lesz és fordítva. De, hogy ki ellen történt vagy, hogy ki követte el a szabálytalanságot, azt nehéz meghatározni. Ezt szintén csak a partról történő mutogatással próbálják megoldani. Egy komoly csoportos birkózásnál még maguk a játékosok sincsenek mindig tisztában azzal, hogy ki ellen ítélték meg a szabálytalanságot. Ugyanezt elmondhatnánk a kiállításokról is. Néha olyan gyorsan gólra váltják az emberelőnyt, hogy az sem derül ki, ki volt kiállítva. Vagy sokszor nem teljesen világos miért volt épp az az eset kiállítás.

Ennek a megoldására egyelőre csak egy lehetőséget látok. Mikrofont (headset, füldugó és mikrofon) a bíróknak. Ez nem egy bonyolult szerkezet, már rég feltalálták, meg szerintem nem is megfizethetetlen már. Ez egy zárt rendszer lenne, amelyet csak a két bíró, az ellenőr és egy negyedik személy használhatna. A bírók minden kiemelt szabálytalanságot (kiállítás, büntető, kontrafault, gól érvénytelenítése) pár szóban kötelesek lennének indokolni. Ezt csak a megnevezett négy ember hallhatná. És itt lép be a képbe a titkos negyedik. Ő lenne az, aki az előre megadott hívószavakkal tudatná a nézőkkel, hogy mi is történt. A bírók nem biztos, hogy a játékvezetés közben képesek lennének az ítéleteik indoklására. Ők tehát csak elmondanák pár szóval, mi történt és a negyedik személy pedig lefordítaná a nézők számára is érthető nyelvre, ami nagyjából így hangzana “kék hetes visszahúzásért kiáll” vagy “fehér hármas eltartásért kontrafault” vagy “öt méteren belüli visszahúzásért büntető a fehér kettes ellen”. Véleményem szerint ennek több pozitív hatása is lehetne. A nézők könnyebben megérthetnék a történéseket, és a bírók nem ítélnének érzésre, mert indokolniuk kellene ezeket.

Ez az ötlet valószínű nem fog mindenkinek tetszeni, de talán ezáltal egy kicsit érthetőbbé válhatna a játék a nézők számára és az ítéletek indoklása sem biztos, hogy rossz hatással lenne a bírói ténykedésre.

Forrás: Kristian Dowling/Getty Images

A vízilabdának, mint minden egyéb sportágnak, meg vannak a saját szabályai. Ezek természetesen mindenkire ugyanúgy vonatkoznak, de mégis sokszor előfordul, hogy másképp látnak egy-egy helyzetet a játékvezetők és másképp az edzők vagy a játékosok. Persze mindenki úgy magyarázza, hogy neki az jó legyen, ám a végső döntés mindig a bíróé. Tehát a játékvezetőnek meg kell tanulnia a szabályokat, fel kell tudnia ismerni a szabálytalanságokat a vízben, és ellen kell tudnia állni a különböző befolyásoló tényezőknek, mint az edzők és a csapatkapitány tiltakozása, vagy mint a lelkes szurkolótábor folyamatos “édesanyázása”. Nem könnyű a bíróknak.

Az, hogy a sportág szabályai mennyire egyértelműek vagy mennyire érthetőek a mérkőzések során, már eléggé megosztja a nézők véleményét. Elolvasva a szabálykönyvet viszonylag egyszerűnek és érthetőnek tűnik minden, de amint a vízben kell ezeket a korlátokat betartatni, már sokkal nehezebb. A víz nem mindig partner abban, hogy a bíró láthassa a lényeget, és sokszor a határ a szabályos és a szabálytalan megmozdulások között nagyon vékony. Ilyenkor általában a tapasztalataira és a megérzéseire hagyatkozik. A helyes ítéletek meghozatalában nagy szerepet játszik a bírói szakértelem és a gyakorlat.

Tehát vannak az írott szabályok, amelyeket viszonylag könnyen lehet kezelni, és vannak az íratlan szabályok, amelyek sokszor túlzott mértékben befolyásolják a játék végkimenetelét. Ezek azok a dolgok amelyek zavarossá teszik a játék képét azok számára, akik csak az írott szabályokkal vannak tisztában. Ezek inkább a hagyományokból és a bíró szubjektivitásából erednek.

Hogy mik is az íratlan szabályok?

Kezdjük azzal, hogy a támadó csapat mindig tiltakozik, ha a center pozícióban álló játékos egy sima faultot kap. Pedig a szabálykönyvben sehol sem szerepel, hogy a kapu előtt álló játékos, csak kiállítást kaphat, úgy, ahogy az sincs benne, hogy ha egy támadáson belül többször is bejátsszák centerbe a labdát, akkor a második-harmadik beadásra már kiállítást kell ítélni. Bevett szokás, hogy a centerre vagy kiállítást vagy semmit nem ítélnek, pedig ezt sem írja elő a szabály. Természetesen itt csak a sima szabálytalanságról beszélek, nem pedig a fejletépős fajtáról. Ha a játékos pozícióelőnybe kerül, vagyis a védő és az ellenfél kapuja közé, és úgy szabálytalankodnak ellene, az súlyos hibának számít, és nem csak a kapu közvetlen közelében, amiért 20 másodperces kiállítás jár. Ha mindez az ötméteres vonalon belül történik és a támadó a labdát is birtokolja, akkor azt büntetővel honorálják.

A centerjáték több félreértés forrása is lehet. Ha például a center vagy a támadók elveszítik a labdát, elég megnézni, hogy a centervédő mit művel. Általában két kézzel berántja maga alá az ellenfelét, majd páros lábbal elrugaszkodik a hátáról. Ezt más helyzetben támadószabálytalanságnak ítélik meg, ebben az esetben viszont többnyire továbbengedik. Néhány esetben szinte előre tudható, hogy biztos kiállítás következik. Ez akkor szokott előfordulni, amikor az egyik félnek már jóval több előnyt ítéltek meg, és úgy gondolják, ezt most már vissza kell adni. Miért is? De a kedvencem a következő. Büntessük meg, mert hibázott című dolog. Nevezetesen, ha a támadó ellövi a labdát és az eredménytelenre sikeredik, abban a pillanatban a védője elkapja a nyakát, víz alá nyomja és már úszik is át a fején. Ilyenkor már hiába mutatja szegény, hogy ő engedné az ellenfelét úszni, akár úgy is, hogy mind a két kezét az ég felé emeli, hogy látszódjon szándékában sincs visszatartani őt, elkésett. A bíró ezt nem hiszi el és már ki is állította. A kontrafaultokról meg nem is beszélek. Azt meg minden bíró úgy ítéli meg, ahogy.

Szóval szerintem elég nagy baj, hogy nem csak az írott szabályokat követjük. A fent említett esetek már sajnos olyan mélyen részévé váltak a sportágnak, hogy észre sem vesszük mekkora hibák ezek, és hogy nem egyeznek azokkal a szabályokkal, amiket a játék érdekében hoztak.  A néző meg nem érti, hogy igazából mi is történik a medencében, mert egyforma szabálytalanságokra, sokszor különböző ítéleteket osztanak a játékvezetők. Ez pedig nagyon nem tesz jót a vízilabdának.

Forrás: AFP