Azt most már tudjuk, hogy a válogatottat illetően vízilabdában milyenek az erőviszonyok a jelen pillanatban. A logika azt diktálná, hogy valószínű, azok az országok képviselik a legnagyobb játékerőt, akik több játékosból válogathatnak. Több játékos egyenlő több tehetséggel. Ám ez nem mindig igaz. Legalábbis az a rész, hogy ahol több a játékos, ott több a felbukkanó tehetség is. Az, hogy ennek mi az oka, az egy másik kérdés. Szerintem a többől még mindig könnyebb több jót találni, mint a kevésből. Persze a kevésnél meg nincs akkora fejtörés, mert túl sokat azért nem lehet válogatni. Mindennek meg van az előnye,  meg a hátránya is. Számomra viszont érdekes volt azt hallani, hogy Magyarországon az a baj, hogy túl sokan vízilabdáznak, és ezáltal nem jut kellő figyelem az egyes játékosokra. Természetesen ez a gyerekekre értendő. Nem tudok arról, hogy korlátozva lenne az edzők létszáma.

Miért, az jobb lenne, ha csak tizenhárman pólóznának? Szerintem az egyáltalán nem baj, ha többen vannak. Az biztos, hogy ez több odafigyelést és komolyabb szervezést igényel, de ha jönnek a jelentkezők, akkor ezt meg kell tudni oldani. Elvégre vehetjük úgy is, hogy ebben az esetben ők a fogyasztók, mert az ő szüleik fizetnek azért, hogy a gyerekük vízilabdázhasson. A fogyasztóval pedig érdemes jól bánni. Biztos nem lesz mindenkiből válogatott játékos, de vannak, akiknek nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy itt mindenki megtalálja a saját számítását. A gyereknek, hogy sportoljon, jó közösségben szocializálódjon és új barátokat szerezzen, a szülőknek, hogy lehetőségük nyíljon új célokat állítani gyermekeik elé, és a kluboknak, hogy legyen kiből csapatot építeni és meglegyen a működtetéshez szükséges bevételi forrás.

Ami viszont tényleg gondot jelenthet, az a vízfelület. Az edzések hatékonyságát inkább ez befolyásolhatja negatívan. Sajnos kevés fedett uszodával rendelkezünk, és ameddig a vízilabdának télen van a szezonja, addig ez komoly gondokat fog okozni.

Nézzük akkor ki, hogy áll játékosállomány tekintetében. Az adatokat a LEN (Európai Úszószövetség) bocsátotta a rendelkezésemre. Annyi magyarázat még szükségeltetik hozzá, hogy a számok nem teljesen pontosak….
A pontatlanság oka részben az, hogy a feltüntetett adatok az egyes országoknál nem választják külön a játékosokat (amely minden kategóriát tartalmaz) és a klubtagokat, akik adott esetben akár a napozó, büféző vagy csak ezúton a támogatásukat kifejező egyének is lehetnek. Azért nincs itt minden rendben. Lássuk a vízilabda szempontjából a legfontosabb országokat:

Olaszország 17.910, Horvátország 3.250, Montenegró 1.092, Szerbia 2.223 (2005-ös adat), Spanyolország 16.015, Görögország 32.000, Románia 1.063, Németország 34.000, Franciaország 10.992, Hollandia 29.175, USA 800.000, Magyarország 3.385 (2011/12 bajnoki szezon alapján, ebből 962  felnőtt férfi és 150 felnőtt női versenyző). Az adatok a 2008/9-es szezont mutatják. Az USA egy “kicsit” kilóg a sorból. Ez adódik az ország méretéből, meg az ottani vízilabdarendszerből is. Amerikában csak egyetemi szinten működik a vízilabda. Szinte valamennyi válogatott játékosuk Európában tölti a bajnoki szezonját.

Ezekből az adatokból is kiderül, hogy nem mindig a mennyiség a lényeg. Több kell a sikerhez. De ha a sportág sikerességét nézzük, akkor eléggé le vagyunk maradva. Vegyünk egy erős példát, de hát mindig a listavezetőkhöz kell hasonlítani magunkat. A regisztrált labdarúgók számát tekintve Magyarországon az 1,3-1,4 %-os szinten állunk (népesség/regisztrált versenyzők), az európai átlag ennek majdnem kétszerese. A labdarúgásban pedig igazán sikeres országok esetében – mint a skandinávok, Németország vagy Spanyolország – ezt jóval meghaladó, 10-15 % közötti arányt találunk.

Ha a vízilabda mint sportág stabil olimpiai résztvevő szeretne maradni, akkor igencsak össze kell kapnia magát minden téren. Ugyanis itt azt is figyelembe veszik, hogy hányan űzik ezt a sportágat világszerte.

 

Forrás: www.imgspark.com/image/view/4f86eb261f9221b7040004dc/