svedcsavar

Ismét végetért egy válogatott szezon. A játékosok innentől kezdve visszakerülnek a klubedzők felügyelete alá, aki eldönti, mikor kezdjék el majd a felkészülést a klubbal. Mivel a bajnokság majd csak október közepén kezdődik, ezért valószínű, kapnak pár hét igazán megérdemelt szabadságot.

Ez a pihenés nem csak a fizikai, hanem a mentális fáradtság miatt is igen hasznos lesz. Hosszú egy válogatott felkészülés, és azzal a mérkőzésszámmal és lerepült kilométerekkel, amit ezen felkészülési időszak alatt produkáltak a srácok, eléggé telítődni tudott a szervezetük ilyen vagy olyan fáradtsággal. Szóval most egy kis lazítás majd indul a klubszezon. Ami nem biztos, hogy mindenkinek kedvére esik, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok is, akik már nagyon várják ezt. Amiért nehéz elkezdeni egy klubszezont, az az, hogy megint vízilabdázni kell, de ami miatt meg jó, hogy más csapattársakkal, más közegben és más célokért. Közelebb vannak a családtagok, a barátok és a felkészülés sem olyan feszített.

Nem lehet összehasonlítani a válogatott mérkőzéseket a klubmeccsekkel. A válogatottnál, ugye a nevében is benne van, a legjobbak ellen kell megmérkőzni. Itt az ellenfél csapatában minden pozícióban egy jó játékos szerepel. Természetesen a kluboknál is vannak remek játékosok, de mindig van egy-egy, aki egy kicsit kilóg a sorból. Nem gyengék ők sem, de mégsem annyira erősek. Ezt főként a válogatottból való visszatérés után lehet érzékelni, az első bajnoki mérkőzések alkalmával.
Sokszor viszont megfelejtkezünk a klubok fontos szerepvállalásáról. A magyar vízilabdában a nézők figyelme általában a válogatottra és annak eseményeire összpontosul. Ez abból a szempontból nem rossz, hogy a válogatott eseményein mindig teltház van, de ezt sajnos a klubok képtelenek leutánozni. Pedig a jó magyar vízilabda alapja a sikeres és jól működő klubélet. Itt is van egy remek friss példa. A horvátok olimpiai győzelme. Persze meg lehet ezt többféleképpen is ideologizálni, de ugye az is lehet egy válasz erre, hogy két horvát csapat is szerepelt idén a Final Four-ban (Európa legjobb négy csapata közt). Minden válogatott játékos a klubokból kerül a válogatott keretbe a bajnokságban nyújtott teljesítménye alapján. Nagyjából kilenc hónapot töltenek itt el, készülve a bajnoki mérkőzésekre és harcolva a válogatott kerettagságért. Tehát mindenki, aki a klubokban hozzátesz ahhoz, hogy a játékosaik a legjobb körülmények között készülhessenek, végül részesévé válik a végső sikernek, ami alatt jelen pillanatban a válogatott sikerét értem.  Ha nem lesznek stabil hátterű, jó játékosokat leigazolni képes,  a fiatalok számára vonzó klubjaink, akkor a bajnokság színvonala is esni fog, ami végül kihatással lesz a merítésre alkalmas játékosállományra.

A sydney-i olimpiai győzelem után ugrásszerűen megnövekedett a vízilabda népszerűsége hazánkban, ami a sportágra jelentkező gyerekek létszámában is megmutatkozott. Ez azóta is töretlen. Jelen pillanatban inkább az okoz gondot, hogy sajnos kevés a vízfelület az egyes csapatok számára. Ezt a sikert, mert ez az én szememben egy nagy eredmény, a válogatott eredményességének köszönhetjük, de ezt a kluboknak kell tudniuk kihasználni. Ebből az elgondolásból kiindulva is fontos, hogy a jövőben is sikeres maradjon a nemzeti válogatottunk. Ez egy örök körforgás. Ahhoz, hogy válogatott szinten is sikeresek legyünk, szükség van egy erős bajnokságra, remek játékosokkal és átgondolt utánpótlás neveléssel, amit a klubok feladata ellátni. Ők termelik ki a majdani válogatottakat, akik meg várhatóan az országnak és a sportágnak is fognak nemzetközi sikereket biztosítani. A kettő egymás nélkül nem működik. Most a klubok ideje jön.

Forrás: MTI

Annak ellenére, hogy még hátra van egy mérkőzés, amit azért még jó lenne megnyerni, lassan mégis olyan érzésem van, hogy vége az olimpiának. Természetesen várom ezt az utolsó összecsapást is, de már nem úgy, mint eddig. Ez a mérkőzés, az eredménytől függetlenül, azért marad számomra emlékezetes, mert sok játékosnak biztos, hogy ez lesz az utolsó olimpiai és lehet, hogy egyben az utolsó válogatott mérkőzése is. Talán nem nehéz megtippelni vagy kitalálni ezen játékosok kilétét. Valószínű nem fogok sírva fakadni a spanyol meccs után, de ezek a búcsúzkodós dolgok mindig olyan fura érzést keltenek bennem.  

Az olimpiai bajnokokat egy láthatatlan szál fűzi össze mégpedig az, hogy a világ legjobb sportolói közé tartoznak, és mi, vízilabdások, együtt jutottunk fel a csúcsra. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy azon kevesek közé tartozunk, akik megvalósították az álmaikat, önmagukat. Azzá váltunk, amivé szerettünk volna gyerekkorunk óta. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez egymás segítsége nélkül nem sikerülhetett volna. A győzelem napjait (Sydney 2000, Athén 2004, Peking 2008,) sosem felejtem, felejtjük el. Ez olyan, mint egy születésnap. Egy fontos pillanat mindannyiunk életében, amiről mindig megemlékezünk. Számomra ezeknek a pillanatoknak az értéke egyre csak nő, de azt hiszem mindannyian így vagyunk ezzel.

Természetesen azért még maradnak páran a mostani gárdából is a válogatott keretben, de a többszörös olimpikonok valószínű elköszönnek. Ettől függetlenül a magyar vízilabda nem áll meg. Sok jó játékos van még, aki csak a lehetőségre vár, hogy végre bizonyíthasson. Persze nem csak olimpiai bajnokokból fog állni az új csapat, de Sydney (2000) előtt sem azokból állt, csak utána kicsit összekapták magukat a srácok. Miért ne sikerülhetne ez másoknak is? A történelem azt mutatja, hogy voltak már előttünk is olimpiai bajnokok. Miért pont mi lennénk az utolsók a sorban?

Tehát én nem félek a jövőtől. Kár egyelőre jósolgatni, hogy ilyen vagy olyan lesz a csapat. Minden csapat más és más, csak találgatni lehetne mi lesz. Az biztos, hogy nem kell majd szégyenkeznünk a jövőbeni eredmények miatt sem. Az új dolgoktól néha egy kicsit tart az ember, de ettől függetlenül jó dolog belevágni. Az meg már többször is kiderült, hogy senki sem pótolhatatlan. Lesznek vagy akár azt is mondhatnám, hogy vannak már új “nagy neveink”, és még többen is lesznek. Nem olyanok mint akiknek a nevét szinte az egész ország megtanulhatta az olimpiai döntők alatt, de nekik nem is kell olyannak lenniük.

Az elmúlt több mint egy évtized (természetesen az előtte elért sikerek is nagyban hozzájárultak) eredményei megbecsült sportággá tették Magyarországon a vízilabdát. Válogatottnak vízilabdázónak lenni eddig is kitüntetés volt, és bízom benne, hogy ezután is az marad. Ez egy érték, amit a következő generációknak ki kell, hogy tudjon használni, de nem szabad, hogy visszaéljen vele.

Végezetül csak azt kívánom, hogy búcsúzzunk győzelemmel a 2012-es londoni olimpiától.

Forrás: Wally Skalij/Los Angeles Times

Ahogy közeledünk az olimpia vége felé, egyre nagyobb gondot okoz az írás számomra. Sajnos más témák voltak betervezve, de követni kell az eseményeket. Elég furcsán nézne ki, ha arról írogatnék, hogy milyen jó, döntőbe kerültünk negyedszer, meg ilyenek. Valami ilyesmit terveztem még július elején, de ez most nem jött össze. A döntőről viszont azért tudok írni. Álmomban sem képzeltem volna, hogy az olaszok eljutnak idáig. Persze azért meg volt rá az esélyük, mert az elmúlt években szépen gyűjtögették a biztató helyezéseket (2010 Zágráb EB ezüst, 2011 Shanghai VB arany, 2012 Eindhoven EB negyedik hely). Természetesen egy-egy kiugróan jó eredmény nem adhat okot a bizakodásra, ahogy egy-egy rossz sem, de az olaszok tényleg ott vannak az élmezőnyben már egy ideje. Az pedig, ha valaki huzamosabb ideje jól teljesít, már a tudását mutatja nem pedig a rövidtávú formáját. Tehát ha gondoltam volna, ha nem, döntősök lettek. A szerbeken (2010 Zágráb EB bronz, 2011 Shanghai VB ezüst, 2012 Eindhoven EB arany) viszont csodálkozok. Nagyon jól játszottak az utóbbi pár évben, és a nagy favoritok egyike volt az olimpia előtt. Nem akar nekik összejönni ez az arany. Ez azért nagyon kemény dolog lehet. Évek óta kerülgetik a mézes csuprot, de sosem férnek hozzá. A horvátokat (2010 Zágráb EB arany, 2011 Shanghai VB bronz, 2012 Eindhoven EB kilencedik hely!!!) meg eddig igazán nem érheti kritika. Veretlenül mentek végig eddig mindenkin, és nagyon magabiztos játékot mutatnak. És itt vannak még a montenegróiak (2010 Zágráb EB ötödik, 2011 Shanghai VB hetedik, 2012 Eindhoven ezüst) a négyben. Ők is egy állandóan ott vannak csapat, de valahogy nekik sem akar összejönni a dolog. Csak a teljesség kedvéért ideveszem még a magyar csapat elmúlt két év eredményeit is (2010 Zágráb EB negyedik, 2011 Shanghai VB negyedik, 2012 Eindhoven EB bronz) és bízom benne, hogy meg lesz az ötödik hely az olimpián.

Ha tippelnem kéne, akkor a horvátokat mondanám a befutónak a döntőben az olaszokkal szemben, és a szerbeket pedig a bronzéremre inkább esélyes csapatnak Montenegró ellen. Aztán hogy mi lesz, azt majd eldöntik egymás közt.

Az olasz csapat margójára még azért mondanék pár szót. Kétség nem fér hozzá, hogy megdolgoztak ezért az eredményért, de vajon mi lehet az oka, hogy ennyire feljöttek. Itt van ismét egy lehetséges magyarázat erre. Ez csak az én véleményem, de talán érdekes lehet.

Én e mögött a felívelés mögött a Pro Recco hatást látom. Az olasz Pro Recco a világ legerősebb vízilabda csapata volt az elmúlt szezon végéig. (Az olimpia előtt valamivel a vezetőség bejelentette, hogy “game over”, és innentől kezdve senki nem tudja mi lesz ott.) A taktikájuk az volt, hogy összevásárolták a világ legjobb játékosait. Ha véletlenül kikaptak valakitől, akkor a legyőzőiktől is elhoztak még pár játékost, hogy a jövőben ez többet ne fordulhasson elő. Ez az elmúlt hét évben hét olasz bajnoki győzelmet és négy Bajnokok Ligája győzelmet hozott a konyhára, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

És ez miben segítette az olasz válogatott teljesítményét? Hát ezt viszonylag egyszerű megválaszolni. Az olasz válogatottban nyolcan vannak a Pro Recco csapatából. Ez már magában igen komoly versenyelőny, hisz ezek a játékosok egész évben együtt készülhetnek. Ők szinte már csukott szemmel is tudják, merre mozdul a társuk. Lehet, hogy nincsenek világklasszis játékosaik, de ez csapatjáték. Ebben meg ők nagyon jók.

Mivel az olasz bajnokságban korlátozott a külföldiek létszáma, ezért ide nem fért be minden légiós. A “maradékkal” (még egy komplett csapat) pedig szépen elindultak Bajnokok Ligájában és a szintén nagyon erős Jadranska Liga-ban. Mondanom sem kell, hogy a Pro Recco minden trófeát besöpört az elmúlt bajnoki szezonban. Lényegében két bitang erős csapatuk volt, a világ legjobbjaival. Itt játszottak a horvátok, magyarok, szerbek, spanyolok és az olaszok legjobbjai. Amikor épp nem volt hivatalos mérkőzés, hát edzés gyanánt egymás közt két kapuztak. Kell ennél jobb felkészülés ennek a nyolc válogatott játékosnak mint az, hogy az ellenfelek legjobbjaival edzhessenek naponta, hogy kiismerjék őket és tanulhassanak tőlük? Az olaszok kapusa Tempesti pedig naponta védhetett a különböző nációk legjobb lövőinek. Szépen kiismerte őket, és itt az olimpián is látszik, hogy nagy meglepetéseket nem tudnak már neki okozni az (szerb, magyar, montenegrói) excsapattársak.

Lehet, hogy üzletileg nem vált be a Pro Recco támogatójának Gabriele Volpinak (csilliárdos) egy klubcsapat finanszírozása, de hogy a most már meglévő olimpiai ezüstöt vagy esetleg az aranyérmet nagy részben neki is köszönhetik, az biztos. Ha ezt ő is így gondolja, akkor már szerintem elégedett lehet a vízilabdában eltöltött jó pár évével.

De ha jobban belegondolok, történtek már hasonló esetek (sikerek) a múltban….

Forrás: Reuters

Bevallom őszintén, nagy élvezettel olvasom az olimpiai eredményeket érintő véleménykavalkádot. Itt aztán van minden. Csodálatos dolog ez az internet. Itt mindenki elmondhatja amit akar, következmények nélkül. Arc és név nélkül lapátolják a sarat mindenkire, aki csak megbotlik. Nem különösen háborítanak fel a sikertelenség meglovagolásának gyönyörű “én megmondtam” jellegű megnyilvánulásai. Már nem. Várni arra, hogy valami ne sikerüljön, elég nyomasztó lehet. Ez felháborodást nem érdemel, sokkal inkább csak sajnálatot.  Ez a hullám természetesen elérte a vízilabda-válogatottat is. De hol van ez azon elismerések tömegéhez képest, amit a csapat irányában most oly sokan kimutatnak? Igazán jó látni, hogy az emberek az öröm pillanatait sem felejtették el, amit együtt élhettek át a csapattal. Butaság lenne ezeket kidobni az ablakon, hisz oly jó rájuk visszagondolni. Három olimpiai arany zsinórban. Nagy érték ez!

Azért mert most nem sikerült ismét feljutni a csúcsra, még a múlt eredményeire joggal lehetünk büszkék. Persze, ha a száz évvel ezelőtti eredményekkel próbálnánk takarózni, az már annyira nem lenne szimpatikus, de az előző (három) olimpiai siker még nem tűnik olyan távolinak. A londoni olimpia most nem úgy sikerült ahogy szerettük volna, de az elmúlt három eseményen hány vízilabda-válogatott mondogathatta ezt rajtunk kívül?

Csak, hogy ne legyen ez annyira gyászos, akkor is van olyan vízilabdás eredmény aminek örülhetünk. Ismét meg kell, hogy említsem a lányokat. Nagyokat küzdöttek az egész sorozat alatt. Nagyobb kilengések nélkül játszották végig az olimpiát, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a bronzmérkőzésen is csak hosszabbításban tudta őket felülmúlni az ausztrál ellenfél. Ennek a csapatnak már csak a rutin hiányzik, amit bőven lesz módjuk behozni az elkövetkezendő négy évben. Nem mellékesen, a mi csoportunkból három csapat végzett a legjobb négy között. Tehát igen erős csoportunk volt, és a küzdelmek során minden mérkőzésen csak 1-1 góllal maradtunk alul. A jövőre nézve ez mindenképpen bizakodásra ad okot.

A fiúkra még két mérkőzés vár. Ez a kettő lesz életük talán legnehezebb megmérettetése. Nem az ellenfelek, hanem saját maguk miatt. Nehéz ilyenkor összeszednie magát az embernek a tisztes helytállás érdekében. Pedig muszáj lesz, már rögtön az ausztrálok elleni első mérkőzésen. Nekik ez életük lehetősége, és biztos vagyok benne, hogy megpróbálják kihasználni a csalódottságunkat. Az ő játékuk már magában elég kellemetlen mert kicsit szögletesek, vagyis minden mozdulatuk fáj. Ettől függetlenül nem szabadna, hogy ez az ellenfél gondot okozzon nekünk. Minden versenyről az elérhető legjobb eredménnyel kell távozni. Jobb győzelemmel búcsúzni, igazi sportemberekhez méltóan. Jelen pillanatban az elérhető legjobb számunkra az ötödik hely. Furcsa még leírni is, de ez most így alakult.

Történt ami történt eddig. Ezt a csapatot sajnos, már csak kétszer láthatjuk játszani ezen az olimpián. Ez az, ami a legjobban elszomorít az egészben.

Forrás: www.vlv.hu

Egy vereséget mindig nehéz megemészteni. Az első pillanatban az ember általában felindultságból cselekszik, amelyet még a legelvetemültebbek is végül megbánnak. A sikertelenség okát elsősorban másokban próbálják megtalálni, ezzel igazolva azt, hogy ők valóban mindent megtettek. És vannak, akik mindent megtesznek, de mégsem sikerül a csúcsra jutniuk. Ezt is csak be kell látni. Ha nem megy, hát nem megy.

Sok esetben a kudarc nem biztos, hogy rosszat jelent. Ez lehet egy jelzés, hogy még nincs minden rendben, még nem állunk készen a sikerre, vagy nem ez a helyes út. Egy versenyző mindig tudja, hol rontotta el. Ezeket a gondolatokat viszont nagyon nehéz elfogadni és megérteni a vereség pillanatában.

A vízilabdában is rengeteg magyarázatot találhatunk az esetleges kudarcokra. Az első nyilván a bíró. Ebben sajnos van némi igazság, de ez akkor is egy olyan dolog marad, amin nagyon nehéz lesz változtatni. A játékosok és a csapatok jelezhetik az esetleges sérelmeiket ezzel kapcsolatban, de nem az ő kompetenciájuk ezen változtatni. A mérkőzés végeztével pedig lehet bármennyire is igazuk, az eredményt akkor sem fogják megváltoztatni. Erre nem egy példát láthattunk már. Sajnos ez elég nagy nehézségeket okoz ennek a sportágnak, de bízom benne, hogy erre is lesz megoldás. Jómagam nem szeretek a bírókkal foglalkozni mert kizökkent a játékból, ami meg végül az ellenfélnek kedvez.

Egy mérkőzés viszont látszólag sokkal kissebb dolgokon is elmehet. Ezeket általában a szerencsével vagy annak hiányával és a véletlenekkel szokták magyarázni. Nem hiszek a szerencsében és a véletlenekben sem. Miért lenne véletlen az, hogyha egy lövés a kapufáról nem befelé, hanem kifelé pattan? Ha ezerszer meglövik ugyanazt ugyanúgy, az mikor fog befelé pattanni? Az azért nem ment be, mert a kivitelezés olyan volt, amilyen. Valami hiányzott hozzá, és az pedig nem a szerencse, mert az úgy sohasem fog bemenni.Tehát egy verség mindig megmutatja mi az, amin változtatni kell. A győztes típusok ezt meg is értik.

Ettől függetlenül borzasztóan szomorú vagyok az olaszok ellen elszenvedett vereség miatt. A sportban nincs megérdemlem vagy nem érdemlem meg ok. Az nyer, aki aznap jobban teljesít. Most is így történt. Sorolhatjuk a “ha-val” kezdődő indokokat, ez már semmin nem változtat. Egy időre át kell adni a győzelmek örömét másoknak, és egy kicsit megélni azt, ami idáig történt. Úgy gondolom, hogy most kezd majd igazán értéke lenni annak három olimpiai aranynak, amit ez  a csapat már a magáénak mondhat, azáltal, hogy most másokat fogunk látni a dobogó tetjén örülni. Nem hiszem, hogy irigyelni kéne ezt bárkitől is, mert aki odaér, az meg is érdemli azt.

És ne feledjük a lányok sikerét. Ők is a magyar vízilabda része, és már nagyon feszegetik a siker kapuját. Sajnos olimpiai aranyérem vízilabdában az idén már nem lesz, de ettől még ez a sport tovább él. Veszünk egy nagy levegőt, és holnap folytatjuk tovább. Mert erről szól a sport, és így születhetnek majd újra szép sikerek.

Forrás: Reuters