svedcsavar

Iszonyatosan jó dolga van a magyar vízilabdának, mert a válogatottban csak jó játékosok szerepelnek. Ezen játékosok bármelyikét szívesen látná a világ bármely csapata a soraiban. Szinte nincs gyenge pontja, és szinte nehéz bárkit is kiemelni, mint vezért. Pedig kell egy vezér, akit úgy hívnak, hogy csapatkapitány. Sokan vágynak erre a „tisztségre”, ám sokan nem. Nekem megadatott az a megtiszteltetés, hogy a Groupama Honvédnál két éve én tölthetem be ezt a szerepet, és igazán büszke vagyok arra is, hogy a válogatottnál is lehettem egy alkalommal ebben a pozícióban.

A csapatkapitányt általában vagy a csapat jelöli ki magától vagy a vezetés határozza meg, hogy ki legyen. A játékosok általi kijelölést szerencsésebbnek tartom. Ez általában szavazással szokott eldőlni. Mindenki ír egy nevet a papírra, és végül összeszámolják a szavazatokat. A megválasztott pedig vagy elvállalja vagy nem. A kapitány kijelölése egy olyan csapatban, ahol több vezérbika is van, elég komoly feszültséget is okozhat, mert megoszthatja az egész közösséget.

Ahol többen vannak, ott a vélemények is különbözőek lehetnek, és csak a résztvevők intelligenciáján múlik, hogy egy irányba szeretnének-e menni vagy mindenki arra, amerre lát. Mindenkinek lehet véleménye, és kell is, hogy legyen.Viszont a csapatkapitány megválasztása után a játékosok elfogadják a kialakult helyzetet, mert tudják, hogy egy irányt követni, még ha talán nem is a legtökéletesebb, jobb és sikeresebb, mint több részre szakadni, és ezáltal meggyengülve, a biztos vereségbe rohanni.

Nem mindig a legidősebb vagy a legjobb játékos lesz a csapatkapitány. Ehhez azért több is kell. Ezen pozíció betöltése rengeteg energiát igényel, mert egyszerre több fronton is helyt kell állni. A csapatkapitány valahol a csapat és a vezetőség között helyezkedik el, és objektívnek kell, hogy maradjon, mindkét irányba. Fel kell, hogy vállalja a konfliktusokat, ha kell, mindkét fél érdekében, vagy akár ellen érveljen, és jó példát mutasson az edzések és a mérkőzések alkalmával is. Elöl van, ha a győzelemért járó kupát kell a magasba emelni, de ugyanitt a helye, ha rosszul alakulnak a dolgok. Nem lehet fáradt, nem csüggedhet, és a hite sem gyengülhet egy pillanatra sem, mert a többiek ebben is követnék. Szép feladat, az biztos, de ezért külön dicséret nem jár. Ez a meló, ezt kell elvégezni. Sokan sajnos képtelenek erre a szerepre, mert ez akkora plusz terhet jelent a számukra, hogy ettől, a teljesítményük jelentősen visszaesik, a cél pedig nem ez lenne. Vannak emberek, akiket motivál a plusz teher, és vannak, akiket összenyom. Szükséges hozzá egy különleges adottság, amely segít mindig ráérezni a dolgok lényegére, akár egyéni, akár csapat szinten, de természetesen, mint minden más, ez is tanulható.

Tehát, még egy jó csapatnak is kell egy vezér. Jelen pillanatban ezt a vezért Biros Péternek hívják a válogatottnál. Nagyszerű ember, és kiváló játékos. A legnagyobb erőssége talán az, hogy mindig képes a nyakába venni az egész csapatot, és lendíteni rajta egy nagyot, ha kell. Nem vár senkire, csak teszi a dolgát. Nem mellesleg, ő viszi majd a londoni olimpián a magyar zászlót. Érdekesség képpen, ő lesz a második vízilabdázó, akit felkértek erre a feladatra. Az első vízilabdázó ebben a szerepben Szívós István volt, 1980-ban.

Forrás: MOB

Az elmúlt évek során rengeteget foglalkoztam a vízilabda jövőjével. Két fókuszpontot határoztam meg, a szabályok lehetséges változtatásait, és az üzleti alapon történő működtetés vizsgálatát. Most eltekintenék a szabálymódosítások megtárgyalásától, mert erről többet lehet hallani, és inkább a sportág üzleti működését illetően villantanék fel pár érdekességet, fókuszálva a héten történt, Pro Recco, aliasz világválogatott megszűnésével kapcsolatban.

Szóval az előzetes kutatásaim alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy a vízilabda a “legolcsóbb“ csapatsportág Magyarországon. Itt most nem arra gondolok, hogy a felszerelés lényegében csak egy fürdőnadrág és egy sapka, ami azért szintén számít, mert ugye más sportágaknál már a felszerelés sem olcsó mulatság, hanem inkább arra, hogy mennyiből finanszírozható meg egy hazai vagy nemzetközi siker. Azért azt itt hozzá kell fűznöm, hogy a vízilabda idehaza, ez elmúlt tizenkét év sikereinek köszönhetően, igen kedvező helyzetben van. Vagyis az emberek követik a sportág eredményeit, főként a válogatottat, de azért a klubok aktuális teljesítményeiről is értesülhetünk több fórumon keresztül is. Tehát mindig van hír a pólóról. Míg egy nemzetközi szinten is eredményes vízilabdacsapat már kb. 120-150 millió forintos költségvetéssel beéri évente, addig ez a többi csapatsportnál a többszöröse. Természetesen, mint minden más sportágnál, megkérdőjelezhető ezen összeg megtérülése a szponzor számára. De van egyáltalán olyan sportág Magyarországon, ahol a szponzor kiveszi azt, amit abba befektetett? Ez a kérdés egyes esetekben még nagyobb hangsúlyt kap.

Mindig kérdéses az, hogy ha egy csapat játékerőben kimagaslik a többiek közül, és simán nyeri a mérkőzéseit, mennyire tesz jót magának a sportágnak. Erre volt már több példa is. A szocialista éra alatt elég gyakori jelenség volt, hogy központosították a legjobb sportolókat, és így lényegében, akár több éven keresztül, egyazon csapat nyerte a bajnokságot. Aztán tetszett vagy sem bárkinek is, ez így működött. Mikor ez a korszak véget ért, már sokkal homogénebbé és inkább tőkefüggővé vált, hogy ki, milyen játékosokat tud leigazolni. Eddigi pályafutásom során kétszer voltam olyan csapatnál, ahol hirtelen megváltozott a klub anyagi helyzete, pozitív irányba. Ez sajnos nem azt jelentette, hogy a csapatvezetés rájött a tutira, és egy remek üzleti modellel rukkoltak elő, mert akkor ezt mások is utánozták volna, vagy ez az állapot még mindig fennállna. Máshogy történt.

Nagyon hasonló volt a helyzet, mint az utóbbi hónapokban a Pro Recco vízilabda csapatának háza táján. Habár túl sok belső információt nem adtak ki, azért van néhány érdekes összefüggés az általam említett és megtapasztalt két eset, és az iménti Pro Recco-ügy kapcsán. Mindegyik esetben viszonylag rövid felfutási idő alatt, hirtelen nagyon erős csapatot vásároltak össze. Mindhárom esetben vízilabda múlttal rendelkező, pénz nem számít vállalkozó vagy egy komoly cég befolyásos vezetője állt a háttérben. Először talán csak a sport szeretete motiválta őket, de később, nem meghazudtolva az üzleti beállítottságú énjüket, belevágtak, hogy ezen sportág vérkeringésébe is bevigyenek egy kis piaci alapokon működő gondolkodást. Valószínű hamar rájöttek, hogy itt az egész rendszerrel kellene kezdeni valamit, mert nem elég, ha csak a klub üzletpolitikája megváltozik. Próbáltak hatni az adott nemzeti  vagy nemzetközi szövetségre, ami, a későbbi tapasztalatok szerint, nem okozott osztatlan sikert, valamint az sem, hogy az általuk patronált csapat kivívta sokak ellenszenvét az igazán profi környezet és a sorozatos sikerek miatt. Majd, szinte egyik napról a másikra, eltűntek. A leköszönést általában azzal indokolták, hogy nem engedték őket döntési pozícióba, és rengeteg felesleges akadállyal kellett megküzdeniük (annak ellenére, hogy több fronton is támogatták a sportágat), így ellehetetlenítve a hosszútávú építkezést. A másik oldal viszont azzal érvelt, hogy túl sokat akartak, és azért mert pénzük van, még nem biztos, hogy értenek is a sportvezetéshez.

Természetesen a forrás megszűnése sokakat kellemetlenül érintett, de abban biztos vagyok, hogy sokat köszönhetünk ezeknek az egyéneknek, cégeknek. Ezek elsősorban a nemzetközi klubsikerek, de én ide venném a válogatott sikereiben való jelentős részesedést is, mivel egy csapatba egyesítették az adott ország legjobb játékosait, akik így folyamatosan együtt tudtak készülni.

Hogy mi lehetett az igazi indok, ami miatt ezek a próbálkozások kudarcba fulladtak, az nem igazán derült ki. Véleményem szerint a vízilabda-társadalom, még nem volt felkészülve ilyen radikális változásra, és arra, hogy lépjen egy merészet a szigorú üzleti alapú működés irányába. Így viszont hiába rendelkeztek megfelelő forrással a “megmondók”, egyedül gyengének bizonyultak. Talán, ha nem 8-10 évente történne egy ilyen eset, hanem egyazon időn belül, egyszerre több országban is, akkor nagyobb lendületet vehetne a vízilabda, a most már szinte minden sportágban kötelező, üzleti alapú gondolkodás irányába.

 Sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyit kell azért dolgoznia, edzenie az embernek, hogy a saját sportágában a legjobbak közé kerülhessen. Rengetegszer megkaptam már, hogy nektek könnyű, mert csak edzenetek kell. Hát, ha figyelembe veszem azt, hogy Magyarország népességének mindössze 8 százaléka tagja valamilyen sportegyesületnek, vagy más egyéb fizikai aktivitást magába foglaló klubnak, és a lakosság mindössze 23 százaléka az, aki rendszeresen sportol, bevallom őszintén, ezek után nem is csodálkozom, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyit kell dolgozni egy  “kötelező” aranyéremért. Mert az, aki egyszer sem futotta még le a 100 métert időre, honnan tudhatná, mit jelent tíz másodperc alatt teljesíteni azt, vagy naponta 5-6 órát edzeni.  Ez nekem, mint aktív sportolónak, nagy szívfájdalmam, hogy az ország népességének sajnos csak egy töredéke sportol rendszeresen. Annak az 53 százaléknak, aki szinte semmilyen testmozgást nem végez hazánkban, halvány fogalma sincs, mennyi csodálatos élménnyel lesz ezáltal szegényebb, nem is beszélve a rendszeres sportolás egészségre gyakorolt kedvező hatásairól.

Sok embernek a sportolás, egyet jelent a versenyzéssel. Minek eddzek, ha úgy sem leszek jó benne, gondolják. Nem kell mindig a legjobbnak lenni. A sportolás örömét, nem csak akkor lehet élvezni, ha az valamilyen konkrét eredménnyel jár. Nem kell mindenben a versenyzést keresni. Na, ez az a mondat, amit az utóbbi években én is nagyon sokat mondogattam magamnak. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Az, hogy a vízilabdában versenyeznem kell, az egy dolog, viszont ez a versenyszellem annyira erős volt bennem, hogy minden más helyzetet is hajlamos voltam versenyként felfogni. Mindenben a legjobbnak lenni pedig képtelenség. Az erre való törekvés sok csalódást okozhat, de rosszabb esetben akár veszélybe is sodorhatja az embert. Szeretek különböző sportágakat kipróbálni, de sajnos elég időm arra, hogy ezekben igazán jó legyek, nincs, de ettől még élvezettel csinálom mindet.

Ha hiszik, ha nem, a sportolók nagy része függő. Erre van egy szép szakkifejezés, workaholic, ami magyarul munkamániást jelent. A függőségük tárgya, jelen esetben, pedig a saját sportáguk. Én személy szerint el sem tudom képzelni az életemet sportolás nélkül. Teljes mértékben rákattantam arra az érzésre, amit ez a tevékenység adhat nekem. Arra, amit a testemmel és a lelkemmel művel. Ha esetleg egy hétig nincs edzés, már jelentkeznek is az elvonási tünetek, kezdek ideges lenni, rendszertelenné válik az életem, és tombolok az energiától. Azt gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Talán ezért is van szinte minden sportolónak valamilyen hobbija. Igen, a vízilabdát szeretjük, de kell valami más is mellé. Azt mondják, hogy aki egy valamiben jó, az más sportágban is jó lenne. Na, ebbe azért ne bonyolódjunk bele, mert ismerek olyan világsztár pólósokat is, akik a vízilabdával nagyon belenyúltak a tutiba, de mondjuk a bringázásnál már bajban lennének. Természetesen vannak olyanok is, akik szinte mindenben ügyesek. A hobbi témára még visszatérünk a későbbiekben.

Száz szónak is egy a vége. Aki a magyar vízilabda-válogatott olimpiai keretében szerepel, az vízilabda-függő. Ezt nem is lehet máshogy csinálni. A vízilabda az életük részévé vált. Ez már olyan számukra, mint másnak az evés előtti kézmosás, természetes. Ám a valamitől függővé vált emberekkel együttélni nem egyszerű dolog, különösen, ha senki nem szeretné, hogy kigyógyuljanak ebből. Ezért mindenképp köszönet jár azoknak, akik a háttérben ezt tolerálják, mert az igazán nagy eredményekhez, erre is szükség van.

Forrás: AFP

A kapusposzt minden sportágban egy érdekes pozíció. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy a kapus, egy egyéni versenyző egy csapaton belül. A csapattal együtt mozog, de általában teljesen más edzésmunkát végez. Egész sportpályafutását egy “ketrecben” húzza le, és a munkáját akkor végzi jól, ha  az ellenfél játékosai eltalálják őt a lövéseikkel. Minden normális ember fél a jól meglőtt labdáktól, és féltve a testi épségét, elhajol előlük. A kapusok meg inkább beleugranak minden labdába, amibe csak lehet. Mindegy milyen testrészüket találják el a lövők, lehet az az arca, karja, teste, a nézők tapssal honorálják a találatokat. Hát normális az ilyen?

Kezdjük azzal, hogy állítólag azokból lesznek kapusok, akik a mezőnyben sehol sem használhatóak. Hát, szerintem ez a jó kapusokra azért nem érvényes. Szerintem a kapusposzt annál sokkal fontosabb, mint hogy ez legyen a kiválasztási folyamat. Ha meg egy edző mégis ezt az utat választja, az ne csodálkozzon, hogy sosem lesz egy jó hálóőre sem. Emlékszem, mikor engem először beküldtek a kapuba. Az indok az volt, hogy te vagy a legnagyobb, téged majd biztos eltalálnak. Ez is egyfajta kiválasztási lehetőség. Nagy örömmel újságoltam otthon, hogy én lettem a csapat kapusa, és egyedül csak én. Nagy öröm volt ez számomra. Eleinte még gólokat is lőttem, mert amikor még a többiek a félpályáig sem tudták eldobni a labdát, én már kapuról-kapura dobáltam. Volt, hogy középkezdéskor hátradobták nekem a labdát, hogy lőjem rá. Ez még gyerekkoromban volt. Ma már azért annyira nem lövöldözök. Nincs túl sok értelme.

Utána jött egy elég hosszú időszak, amikor nem szerettem, hogy a kapuban kell állnom. Meguntam, hogy nekem mindig csak követnem kell a játékot, és az ellenfél játékosai mindig ki akarnak cseszni velem. Ehhez még hozzájött az, hogy ha gólt kaptunk, azt mindig csak én, mint kapus kaptam. Szerettem volna kiszabadulni a kapuból, játszani egy kicsit. Nem sikerült, amit végül azért nem bántam meg. Szerintem minden kapusnak van egy ilyen korszaka. Amikor megunja a kapott gólokat, akármilyen jó kapus is, és inkább a mezőnyben szeretne elvegyülni.

A kapuban hibázni látványos dolog, és általában végzetes, míg egy csatár, ha elhibázza a lövést támadásban, azzal túl sokat nem foglalkoznak, legyen az akármekkora lehetőség is a gólszerzésre. A kapusok dolga tehát inkább mentálisan, mintsem fizikálisan megterhelő. A lényeg, hogy nem hibázhat, mert ha hibázik, neki nincs már, aki segítsen. Persze ez nem azt jelenti, hogy a kapusoknak nem kell edzeniük. Sokszor viccelődnek azzal a csapattársaim, hogy de jó a kapusoknak, mert nekik nem kell úszni. Ez valóban így van, de azért taposni csak kell, ami szintén nem egy könnyű dolog, és edzés nélkül az sem megy túlságosan jól.

A kapusok, mivel csak ketten vannak egy csapatnál, elég könnyen célkeresztbe kerülnek. A mezőnyjátékosok részéről inkább már csak valamiféle hagyomány, hogy a kapust valahogy cikizni kell, de ez sohasem személyes. Mint vízilabda kapus, többször elszenvedője voltam már ezen viccelődéseknek. Vannak benne természetesen teljesen alaptalan dolgok, de egy dologban igazuk van a játékosoknak. Minden kapus “defektes”. Elnézést kérek ezúton is minden sportág kapusaitól, de ezt be kell látnom. Ez szerintem a feladatkörükkel járó ártalom. Képzeljük csak el, egy kapuban ugrálnak egész pályafutásuk alatt, ezáltal nagyon szűk a mozgásterük, többnyire kiszolgáltatott helyzetben vannak, nem szabad hibázniuk, ha gólt kap a csapat, akkor ők vannak a képernyőn, pedig nem mindig ők tehetnek a kapott gólról, úgy kell ugrálniuk, ahogy az ellenfél fütyül és még nagyon sok hasonló apróság.

 Ettől függetlenül egy csapat építése mindig így kezdődik, “végy egy jó kapust”.

Forrás: AFP

A vízilabdában nem megszokott dolog a kapusok cserélgetése. Minden csapatnak van egy első számú kapusa és egy cserekapusa. A cserekapus általában a gyengébb csapatok ellen jut játéklehetőséghez, míg az első számú a fontos mérkőzéseken addig véd, amíg valamilyen sérülést nem szenved, vagy esetleg láthatóan rossz formába nem kerül. Ezzel ellentétben, mondjuk a kézilabdában, teljesen megszokott, hogy egy mérkőzés alatt akár többször is kapust cserélnek. Természetesen ez részben magyarázható a különböző közeggel is. Tapasztalatból tudom, hogy cserekor, a vízbeugrás után azért el kell telnie pár percnek, mire az ember teste eléri az üzemi hőfokot a 27 fokos vízben. Ebből a szempontból a kézilabdában talán zökkenőmentesebb a kapuscsere. Olyat meg, hogy csak büntetőkre beküldenének egy vízilabdakapust, még nem láttam. Ezt a vízbeugrásos problémát a pekingi Olimpián azzal próbáltam meg kicsit kiküszöbölni, hogy minden negyed szünetében, beugrottam a vízbe egy kicsit mozogni. Ez talán segített is valamit.

Szóval a vízilabdában túl sok kapuscsere nincs, kivéve a magyar vízilabda-válogatottnál. Mindig van valami, amiben különlegesek vagyunk. Egyes kapuscserék szinte legendává váltak már. Elég csak a sydneyi és a pekingi olimpiai elődöntőt és az utóbbi döntőjét megemlíteni. Meg kell, hogy mondjam, én régebben nagyon nem jó szemmel tekintettem ezekre az esetekre, de most már látom, tényleg van ebben valami ráció. Véleményem szerint a lényege nem mindig az, hogy a kapus betlizik, és ezért több a kapott gól a vártnál, hanem hogy a védekezés valahogy nem tudja kellőképpen megszűrni az ellenfél lövéseit. Természetesen ilyenkor a kapusnak is nehezebb, és ha a gyengébb kapusteljesítmény egy gyengébb védekezéssel párosul, na az ritkán szokott jól elsülni. Ilyenkor nincs más lehetőség, le kell cserélni a védekezés főnökét, a kapust, és bízni abban, hogy a helyettese képes lesz nagyot alakítani. Egy kapust könnyebb lecserélni, mint az egész védelmet. Sokan azt hiszik, hogy a kapuscserének az a lényege, hogy a beálló kapus majd jobban fog védeni, mint a társa. Ebben azért kicsit több van. Egy kapuscserének komoly befolyása lehet az egész mérkőzés alakulására anélkül, hogy a beálló kapus akár egyet is védett volna. Ez tiszta pszichológia. A védekező játékosok ismét bíznak a kapusukban, ezzel új erőre kapnak, míg az ellenfél játékosai egy picit megtorpanhatnak, mert egy új alak állt be a kapuba, aki másképp mozog. Már nem olyan magabiztossággal fognak lőni, és elég, ha csak egy pillanatig gondolkoznak a döntő pillanatokban. Ennek feltétele természetesen, hogy a beálló kapus is hasonló kvalitásokkal rendelkezzen, mint a kinevezett első számú. Nem baj, ha más a stílusa és mások az erősségei, sőt, ez még talán jól is jöhet.

Tehát a kapuscserének is meg van a maga magyarázata, de természetesen a feltételei is. Bátorság meglépni, de van, amikor már nincs más lehetőség. Függetlenül attól, hogy ez a fajta taktika már többször is bizonyította létjogosultságát, egy kapusnak még mindig rosszul esik, ha lecserélik. Ezt is szokni kell, még ha gyakorolni nem is annyira célszerű. A lényeg, hogy elfogadja ezt a helyzetet a lecserélt, és megértse, hogy attól válik igazán erőssé egy csapat, ha az egyik ki tudja segíteni a másikat, ha baj van.

Forrás: AFP