svedcsavar

Javában folyik a válogatott felkészülés, és egy nagyon fontos momentumon már túl is vagyunk. Ez nevezetesen a válogatott keretbe való bekerülés. Ez azt jelenti, hogy a bajnokság végeztével 18-20 játékos meghívást kap a válogatott bő keretébe. Szívesen mondanám, hogy Kemény Dénes könnyű helyzetben van, de mégsem tudom. És ez viszont nagyon jó hír. Két esetben lehet nehéz helyzetbe hozni a szövetségi kapitányt. Ha túl kevés a jó játékos, vagy ha több mint amennyi majd utazhat az aktuális nemzetközi megmérettetésre. Hát itt most az a helyzet, hogy jóval több jó játékos van, mint amennyi végül utazhat, és habár a többől hálásabb feladat válogatni, koránt sem biztos, hogy könnyebb. Mivel az Olimpiára csak tizenhárom játékos utazhat, lesz fejtörés, nem kevés.

Ezt tudják a játékosok is. Tehát a magyar vízilabda-válogatottba való bekerülés egy komoly harc.

Ha nem ismerném a játékosokat, azt a közeget és hangulatot, ami ott évről évre kialakul, azt gondolhatnám, hogy itt nincs barátság, csak egy cél. A csapatba való bekerülés, bármi áron. De ez nagyon-nagyon nem így van. A cél, az megvan, de a bármi áron, az inkább a csapattárs segítésében mutatkozik meg, mintsem a másik ellehetetlenítésében. Itt akkor jó valaki, ha eleget tud segíteni a társának és ezzel együtt a csapatának. Ez az a közösség, ahol senki sem érzi magát utolsónak. Természetesen azért megvan a kialakult hierarchikus rend a kor és az eredmények függvényében, de ezzel soha senki nem élt vissza az elmúlt évek során. Mindenki elfogadja a helyét, legyen az a ranglétra bármelyik foka is, és annak megfelelően teszi a dolgát, mert így működik egy igazán jó csapat.

És hogy hogy is néz ki egy csapathirdetés?

Ez már egyszerű. Az egyik edzés előtt egy kört alkot az egész társaság, és elhangzik tizenhárom név. Nincs nyilvános indoklás, se pro, se kontra. Elvileg vannak olyan játékosok, akiknek a helye szinte biztosnak mondható a csapatban, de abban a pillanatban senki sem nyugodt. Nem számít hány olimpiai arany van már otthon, nincs, aki ne izgulna magáért vagy a másikért. Mindenki izgul a másikért. Ez nem személyes, csak úgy jön.

A felkészülés ezzel egy új fázisába lép. Kész a csapat, csak tizenhárom ember. Ez a tizenhárom fogja képviselni Magyarországot az Olimpián egy olyan sportágban, ahol nem kevesebb az elvárás, mint az olimpiai döntő megnyerése. Ezt minden játékos tudja. Ennek megfelelően biztos vagyok benne, hogy minden egyes csapattag olyan sikeréhesen indul majd csatába, mint ha az első győzelmére készülne. Még azok is, akik már sokszor bizonyítottak, és akiknek köszönhetően elértük, hogy vízilabdában olimpiai bajnok, már csak magyar van a vízben. És ez maradjon is így még sokáig.

Mi is lehet az a svédcsavar? Vízilabdában nem egy megszokott lövés, amelyet csak néhány játékos kísérel meg. Ha bejön, nagy fütty, taps és ováció követi, és ha van tv-közvetítés, szinte biztos, hogy jó párszor megismétlik. Nem egy könnyű lövésfajta ez, mert a játékos a kapunak háttal állva lövi el a labdát úgy, hogy előtte tesz egy több mint 180 fokos fordulatot a labdával a kezében, hogy minél nagyobb lendületet vegyen a lövéshez.

Mondjuk így:

Kapus létemre én maximum csak edzéseken próbálkozhattam meg ezzel a lövéssel, több-kevesebb sikerrel. De van egy régi emlékem ezzel kapcsolatban, amit sohasem felejtek. Még valamikor az előző évezredben a szlovákiai Komárnóban edzőtáborozott a magyar junior válogatott a szlovák válogatottal. Én, mint fiatal kiskapus, még csak tátott szájjal néztem a nagyokat, és arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én is odakerülhetek közéjük. Minden alkalmat megragadtam ennek érdekében, és az egyik barátságos mérkőzés végeztével, már be is ugrottam a vízbe, hátha marad még kapura lőni pár nagy játékos. Sajnos nem így lett. Kicsit csalódott voltam, de azért voltak mások, akik szívesen lövöldöztek nekem. Kis idő múlva Faragó Tamás (olimpiai bajnok vízilabdázó, ikon), aki akkor már, mint edző dolgozott, ugrott be a vízbe. Na, majd talán ő, gondoltam. És igazam lett. A melegítést nem vitte túlzásba, és hamarosan lövésre jelentkezett. Gondoltam nem lesz nehéz dolgom, mert edzésben vagyok, ő meg már évek óta “csak” edzősködik. Tévedtem. Megalázott. Természetesen nem a szó negatív értelemben vett jelentésére gondolok. Sokkal jobb volt nálam mindenben. Olyan könnyedén, lazán és akkora rutinnal csinált mindent, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Olyan “arcátlan” volt, hogy előre bemondta, hova fog lőni, és oda is lőtte. Be is mentek szépen.

A végére hagyta a svédcsavarokat. Na, majd most, gondoltam. Ezúttal is megmondta hova fogja csavarni. Na, gondoltam, ez azért már sok egy kicsit, hisz a kaput sem könnyű így eltalálni. De semmi nem változott. Számára a svédcsavar nem volt extra. Egy fajta lövés volt a sok közül. De a többiek számára ettől még a svédcsavar megmaradt “hátha bejön” lövésnek. 

Ez az a lövés, amely megzavarja a védésre készülő kapust és a lövő előtt helyezkedő, a lövést blokkolni próbáló játékost is.

Tehát a svédcsavart meghatározhatnánk úgy is mint:

meglepő, váratlan, “van ilyen is?”, “ezt nem hiszem el“, “á, ez nem is lehetséges“ szavakkal.

Most valami ilyenre készülünk. Olyan blogot vezetni, ahol az olvasó egy kicsit többet tud meg az olimpiára készülő, azon résztvevő és az onnan hazatérő vízilabdacsapatról. Annak életéről, játékosairól és közvetlen környezetéről. Hogy telik egy olimpiai felkészülés a csapat és a játékosok szempontjából. Mi az a belső erő, ami ezt a csapatot jellemzi, és hogy lehet a negyedik olimpiára is győzelemre éhesen érkezni, három olimpiai aranyéremmel a nyakukban. Lesz itt meglepő és váratlan dolog elég, ebben biztos vagyok.

Az eredmények természetesen fontosak, de talán még fontosabb, hogy miből és hogyan születnek meg ezek.