svedcsavar

Sokat beszélünk arról, hogy mi van a vízilabdával manapság, de kevesen ismerik e sportág múltját. A sportág gyökerei Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba nyúlnak vissza. A két vonal teljesen eltérő volt egymástól.

Az európai részről William Wilson, skót újságíró és úszóedző volt az első, aki először a vízilabdával kezdett foglalkozni, amit először még vízi focinak hívtak. A szabályai inkább a rögbiéhez hasonlítottak, és már akkor is, vagy mondhatnánk azt is, hogy akkor még igazán kemény sport volt. Az első mérkőzést Arlingtonban rendezték az 1800-as évek végén. A pályát tavakban és folyókban alakították ki, és a kapu egy csónak volt, ahova a játékosoknak két kézzel kellett betenniük a labdát. Ez volt a gól. A kapusok lényegesen könnyebb helyzetben voltak, mint manapság, mivel ők a parton állva várták a támadókat, és egy jól irányzott ugrással próbálták leszerelni őket. Sok esetben ez komoly sérülésekkel járt, mert ugye nem nagyon válogattak, hogy melyik testrészre essenek rá. A játékosok kedvenc trükkje az volt, hogy az 5-9 cm átmérőjű labdát a nadrágjukba rejtve, és víz alatt próbálták megközelíteni az ellenfél kapuját. Mivel a víz elég zavaros volt, nehezen lehetett észrevenni őket, de sokszor ők sem tudták, hol vannak. Az első egységes szabályrendszert 1880-ban vezették be. Itt már megjelentek a kapuk és a bőrlabda. A játékosok csak az egyik kezükkel foghatták meg a labdát, és csak azt a játékost lehetett megtámadni, akinél a labda volt.

Az Egyesült Államokban elég érdekesen indult a vízilabda. Eleinte még üres hordókon ülve, lapáttal a kezükben kergették a labdát (nagyjából mint a mai kajakpóló, csak durva kiadásban), és mivel a szabályok elég lazák voltak, sokszor nem csak a labdát ütötték a lapátokkal, hanem egymást is. A verekedéseket leszámítva, a lovaspóló volt a sportág alapja. Később, amikor már a lapátot és a hordót a parton hagyták, még a régi angol stílusú szabályokat alkalmazták kisebb változtatásokkal. Ettől függetlenül a játék nagyon durva volt. 1888-ban John Robinson, angol úszásoktató alapította meg az első vízilabda klubot Bostonban. A vízben komoly birkózások és fojtogatások alakultak ki, és szinte a túlélésért küzdöttek néhányan. Nem volt ritka eset, hogy úgy kellett kihúzni a játékosokat a vízből, és újraéleszteni. Mondanom sem kell, épp e miatt vált egyre népszerűbbé a sportág. A vízilabda a századforduló legnépszerűbb sportága volt.

Először 1900-ban, Párizsban szerepelt a nyári olimpiai játékokon, és az összes csapatsport közül ez az a sportág amely, a leghosszabb ideje, megszakítás nélkül szerepel a játékokon. Igaz, a labdarúgás, már korábban olimpiai sportággá vált, de 1932-ben, a csekély érdeklődés miatt, levették az Olimpia programjáról. Magyarországra 1889-ben jutott el a póló. 1912-től már varrott bőrlabdával játszották, amely a mérkőzés alatt jól megszívta magát vízzel, és egyre nehezebbé vált. Az első nylon labda 1948-ban jelent meg, amely a jobb láthatóság kedvéért már sárga színű volt, ennek ellenére a melbourne-i olimpián még nem ez volt a hivatalos játékszer.

A sportág tehát elég kalandos utat járt be a fejlődése során. Sok minden megváltozott, de a játék keménysége azért megmaradt. Vannak, akik ezt a vonalat erősítenék tovább, tehát, hogy a vízilabda maradjon egy kemény birkózós sportág, és vannak, akik inkább a kevesebb fizikai kontaktus felé szeretnék terelni a szabálymódosításokat, mint mondjuk a kosárlabdában. Érdekes, hogy a labdarúgás is egy iszonyatosan durva sportág volt a kezdetek kezdetén. A sportág Kínából indult hódító útjára, és szerintem itt nem is annyira a labda elrúgása, hanem inkább a különböző küzdősportok rúgási technikáinak a gyakorlása vezette a játékosokat. Itt aztán büntetlenül rugdoshatták egymást a labdarúgás nevében. Végül azzal, hogy a labdarúgás szabályait leegyszerűsítették, és kevesebb lett a fizikai kontaktus, hihetetlen népszerűségre tett szert. Elgondolkodtató. Természetesen azért vannak olyan sportágak is, amelyek meg épp a brutalitásuk miatt népszerűek.

Véleményem szerint nem a sportág keménysége határozza meg annak népszerűségét, hanem a látványossága. Ha a sportág keménysége ezt szolgálja, akkor jó úton halad, ha nem, akkor csak egy rétegsportág marad. A kérdés, hogy mi a cél.

Forrás: www.fina.org/H2O/index.php?option=com_content&view=article&id=906&Itemid=567

A vízilabda nehéz sportág hírében áll. Nem csak azért, mert ahhoz, hogy élvezni tudjuk a játékot, meg kell tanulnunk úszni, taposni és lőni, no, meg persze szabályokat is. Ha ez mind már a zsebünkben van, akkor sem dőlhetünk hátra, mert ott vannak még az ellenfél játékosai, akik minden áron ki akarnak játszani minket. Persze ők is ismerik a szabályokat, és tudják mit szabad és mit nem. De azzal is tisztában vannak, hogy amit a bíró nem lát, az nem szabálytalan. A víz pedig sokszor cinkostársa a szabálytalankodóknak. Hogy általában melyek ezek a szabálytalanságok, annak csak a játékos kreativitása szab határt. Ez lehet egy nem túl komplikált jobbegyenes, mellizomtépés, hónaljszaggatás, a nadrág fenékbe rántása, karmolás, harapás, belelépés az ellenfél nadrágjába, sapkatépés, a nemi szerv megtámadása, térdelés, fejelés…. Ezekkel és az ehhez hasonló dolgokkal már megtanultak együtt élni a játékosok. Vannak alap dolgok, amire azért mindenkinek figyelnie kell. Ilyenek lehetnek például, hogy a fejnek a víz felett a helye, mert a víz közvetlen felszíne alatt rengeteg ököl, könyék és térd kerülhet az útjába, vagy hogy ha nem muszáj, akkor ne fordítsunk hátat az ellenfélnek, mert akkorát fog rugaszkodni a hátunkról, hogy pár napig hason fekve kell majd aludnunk.

Ezek a támadások azért ritkán szándékosak, de vannak játékosok, akiknek ez a vérükben van, és erre alapozzák a tudásukat. Vannak viszont, akik szelídek, mint a bárány, de olyan szögletes a mozgásuk, hogy ha valaki mellett csak elúsznak, biztos, hogy kinyitják a szemöldökét vagy az orrát, de minimum lila foltokat hagynak maguk után az ellenfél testén. Utána természetesen elnézést kérnek, mert halvány fogalmuk sincs, hogy történhetett ez meg. A játékosok keménysége nem mindig a testi adottságaiktól függ, de legyen az bármilyen félelmetes pólós is, egyszer az emberére akad mindenki.

Egy jó szurkoló félti a csapata játékosait. Különösen a délszláv csapatokról alakult ki az a vélemény, hogy brutálisan kemények, és szegény magyar játékosokat mindig megpofozzák. Azért nem kell ám a szegény magyar játékosokat sem félteni. Meg tudják magukat ők védeni. Mi vagyunk az egyetlen ország, ahol az edzéseken viktóriázni szoktunk. A viktória egy rém egyszerű játék. Egy kapu, egy kapus, két csapat, csak passzból lehet gólt lőni, vagyis a labda nem érhet vizet a kapura lövés előtt, és nincs több szabály. Itt mindent szabad. A labdát birtokló játékost addig lehet a víz alatt tartani, amíg el nem engedi azt. Egyszer pedig mindenki szabadulni lesz kénytelen tőle, ha levegőt szeretne venni. A játék úgy néz ki kívülről, mint egy tömegverekedés, és az is. A Magyarországon játszó légiósok általában nem vesznek részt ebben. Egyszer volt egy olyan eset a FRADI-nál, hogy az egyik edzés végén nekiálltak viktóriázni. A kapuban a legendás jugoszláv kapus Alexander Sostar állt. Halvány fogalma sem volt, hogy mi fog történni. Amikor a játékosok egymásnak ugrottak, kiúszott a kapuból és megpróbálta csillapítani őket. Beletelt egy kis időbe, mire elmagyarázták neki, hogy most ez a játék. Itt senki nem haragszik senkire.

Szóval a vízilabdában, ha valaki megrázza a pofonfát, előbb utóbb le is esik neki néhány a gyümölcséből. A vízben nincs barátság, de legyen bármilyen nagy adok-kapok is a mérkőzésen, a parton mindenki elfelejti azt. Minden játékos normál üzemmódra kapcsol, és ha fáradt mosollyal is, de kezet fog az ellenfél játékosaival. Hát, nagyjából ilyen ez a sport belülről.

Forrás: bleacherreport.com/articles/832927-what-is-the-worlds-toughest-sport/page/12

A NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) egyre nagyobb hangsúlyt fektet a dopping elleni harcra, mivel a tiltott teljesítményfokozók használata ellenkezik az olimpiai eszmével. Ennek ellenére a tiltott szerek fejlődése mégis, legalább egy lépéssel az őket ellenőrizni és szabályozni hivatott szerv, a WADA (Doppingellenes Világszervezet) és a nemzeti doppingcsoportok előtt jár. Ezzel természetesen a versenyzők és sportvezetők is tisztában vannak, ugyanúgy, mint azok a józan ésszel gondolkodó és nyitott szemmel járó sportszeretők, akik képtelenek elhinni, hogy teljesítményfokozó szerek nélkül születhetnek újabb és újabb hihetetlen győzelmek és világrekordok. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy folyamatosan esnek “áldozatául“ a doppingvizsgálatoknak sikeres és kevésbé sikeres sportolók, viszont a nagy eredmények, és a nagy nevek buknak el a legritkábban. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenki, aki valaha nyert már valamit, az biztos, hogy doppingolt. Nem! De nehéz elhinni, hogy szinte csak pár százalékuk.

Ha belegondolunk, hogy manapság a nagy sportesemények miről is szólnak, kiderül, hogy minden különböző számadat mellett, ott van a pénz, és egy esemény sikerességét szinte már csak ebben mérik. Tehát a sport lassan már csak a pénzről szól (a versenysport). Ha pedig ez így van, és a cél minél nagyobb profitot termelni, akkor az esemény színvonalát folyamatosan emelni kell. Ehhez pedig fontos elemek a látvány és az izgalom. Ennek tükrében néha elég kétarcú az egész doppig-sztori a számomra.

“Azon sportolók, akik azt tervezik, hogy a 2012-es londoni olimpián doppingolni fognak, jobban járnak, ha otthon maradnak, mert a tudósok egy új vizsgálati módszerrel fognak lesben állni.”  Így nyilatkozott korábban a bradfordi British Science Festival-on David Cowan, a londoni King’s College-ból, aki a 2012-es játékok antidopping program vezetője lesz, és kijelentette még, hogy ez lesz a „valaha is legkockázatosabb” olimpia a csalni kívánók számára. Ezt, úgy néz ki, komolyan is gondolják. Összesen 6.000 ellenőrzést terveznek az olimpia alatt, és azt állítják, hogy az új vizsgálati módszerekkel nagyobb megbízhatósággal szűrik majd ki a HGH (növekedési hormon) és vérdoppinggal próbálkozókat is. A hibás pozitív és negatív tesztek elkerülése érdekében az antidopping csoport tagjai egy „biológiai útlevél” létrehozását javasolják, amely az egyes versenyzők saját természetes vérösszetételét tartalmazza. Cowan szerint a WADA támogatja a kezdeményezést, de az IOC még nem tette közzé ennek szükségességét. Ám olyan szervezetek, mint a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség, vagy mint a Nemzetközi Atlétikai Szövetség már 2008-óta alkalmazzák ezt, mondta Yorck Olaf Schumacher, a Freiberg-i egyetemről. Hat teszt egy év alatt, vagy akár rövidebb időn belül is, már jó alapot ad egy sportolói profil kialakításához.

Tehát a készülődés elég nagy. A dopping szempontjából két csoportra is oszthatnánk a sportágakat. Vannak a dopping-érzékeny és a kevésbé dopping-érzékeny sportok. A vízilabda a “kevésbé” kategóriába sorolható. Szeretném azt mondani, hogy a tiltott szerek itt teljesen ki vannak zárva, de nem tudom. Annyi rejtett csapda van, amibe bele lehet szaladni, hogy szinte már szakértővé kell válnia minden sportolónak ezen a területen. Alap hiba, hogy a gyógyszertárban kérünk valamit megfázás ellen. Tilos! Azok az esetek, ahol a vízilabdások pórul jártak a teszten, nagyjából ezt a komolysági szintet képviselték. Már csak azért is lenne butaság tiltott szert használni, mert egy fecske nem csinál nyarat egy csapatsportágban, és ha már két főnél bizonyítottan találnak tiltott teljesítményfokozó szert, az egész csapatot kizárják. A vizsgálatok nem csak az olimpia ideje alatt folynak. Az Londonba utazó olimpikonokat az utazás napjáig legalább hatszor vetik vizsgálat alá, és még ott van a holléti ív (whereabouts) is. Itt több hónapra előre meg kell adni, hogy pontosan mikor és hol lesz a versenyző, hétfőtől hétfőig, a nap minden órájában. Ha esetleg ellenőriznék, és nincs a megadott időben a megadott helyen, az pozitív tesztnek minősül.

Az a néhány pozitív minta, meg egyértelműen a sportolók figyelmetlenségének tudható be, és azok az összetevők, ami miatt eltiltották őket, ma már nem szerepelnek a doppinglistán. Ez egy hagyománytisztelő sportág, annak minden előnyével és hátrányával. Ha kiderülne, hogy valaki szándékosan használt tiltott teljesítményfokozókat, az teljes mértékben kivívná a vízilabda társadalom ellenszenvét. Eddig még erre nem volt példa, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokáig nem is lesz.

Foto: Reuters

Az elmúlt évek során rengeteget foglalkoztam a vízilabda jövőjével. Két fókuszpontot határoztam meg, a szabályok lehetséges változtatásait, és az üzleti alapon történő működtetés vizsgálatát. Most eltekintenék a szabálymódosítások megtárgyalásától, mert erről többet lehet hallani, és inkább a sportág üzleti működését illetően villantanék fel pár érdekességet, fókuszálva a héten történt, Pro Recco, aliasz világválogatott megszűnésével kapcsolatban.

Szóval az előzetes kutatásaim alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy a vízilabda a “legolcsóbb“ csapatsportág Magyarországon. Itt most nem arra gondolok, hogy a felszerelés lényegében csak egy fürdőnadrág és egy sapka, ami azért szintén számít, mert ugye más sportágaknál már a felszerelés sem olcsó mulatság, hanem inkább arra, hogy mennyiből finanszírozható meg egy hazai vagy nemzetközi siker. Azért azt itt hozzá kell fűznöm, hogy a vízilabda idehaza, ez elmúlt tizenkét év sikereinek köszönhetően, igen kedvező helyzetben van. Vagyis az emberek követik a sportág eredményeit, főként a válogatottat, de azért a klubok aktuális teljesítményeiről is értesülhetünk több fórumon keresztül is. Tehát mindig van hír a pólóról. Míg egy nemzetközi szinten is eredményes vízilabdacsapat már kb. 120-150 millió forintos költségvetéssel beéri évente, addig ez a többi csapatsportnál a többszöröse. Természetesen, mint minden más sportágnál, megkérdőjelezhető ezen összeg megtérülése a szponzor számára. De van egyáltalán olyan sportág Magyarországon, ahol a szponzor kiveszi azt, amit abba befektetett? Ez a kérdés egyes esetekben még nagyobb hangsúlyt kap.

Mindig kérdéses az, hogy ha egy csapat játékerőben kimagaslik a többiek közül, és simán nyeri a mérkőzéseit, mennyire tesz jót magának a sportágnak. Erre volt már több példa is. A szocialista éra alatt elég gyakori jelenség volt, hogy központosították a legjobb sportolókat, és így lényegében, akár több éven keresztül, egyazon csapat nyerte a bajnokságot. Aztán tetszett vagy sem bárkinek is, ez így működött. Mikor ez a korszak véget ért, már sokkal homogénebbé és inkább tőkefüggővé vált, hogy ki, milyen játékosokat tud leigazolni. Eddigi pályafutásom során kétszer voltam olyan csapatnál, ahol hirtelen megváltozott a klub anyagi helyzete, pozitív irányba. Ez sajnos nem azt jelentette, hogy a csapatvezetés rájött a tutira, és egy remek üzleti modellel rukkoltak elő, mert akkor ezt mások is utánozták volna, vagy ez az állapot még mindig fennállna. Máshogy történt.

Nagyon hasonló volt a helyzet, mint az utóbbi hónapokban a Pro Recco vízilabda csapatának háza táján. Habár túl sok belső információt nem adtak ki, azért van néhány érdekes összefüggés az általam említett és megtapasztalt két eset, és az iménti Pro Recco-ügy kapcsán. Mindegyik esetben viszonylag rövid felfutási idő alatt, hirtelen nagyon erős csapatot vásároltak össze. Mindhárom esetben vízilabda múlttal rendelkező, pénz nem számít vállalkozó vagy egy komoly cég befolyásos vezetője állt a háttérben. Először talán csak a sport szeretete motiválta őket, de később, nem meghazudtolva az üzleti beállítottságú énjüket, belevágtak, hogy ezen sportág vérkeringésébe is bevigyenek egy kis piaci alapokon működő gondolkodást. Valószínű hamar rájöttek, hogy itt az egész rendszerrel kellene kezdeni valamit, mert nem elég, ha csak a klub üzletpolitikája megváltozik. Próbáltak hatni az adott nemzeti  vagy nemzetközi szövetségre, ami, a későbbi tapasztalatok szerint, nem okozott osztatlan sikert, valamint az sem, hogy az általuk patronált csapat kivívta sokak ellenszenvét az igazán profi környezet és a sorozatos sikerek miatt. Majd, szinte egyik napról a másikra, eltűntek. A leköszönést általában azzal indokolták, hogy nem engedték őket döntési pozícióba, és rengeteg felesleges akadállyal kellett megküzdeniük (annak ellenére, hogy több fronton is támogatták a sportágat), így ellehetetlenítve a hosszútávú építkezést. A másik oldal viszont azzal érvelt, hogy túl sokat akartak, és azért mert pénzük van, még nem biztos, hogy értenek is a sportvezetéshez.

Természetesen a forrás megszűnése sokakat kellemetlenül érintett, de abban biztos vagyok, hogy sokat köszönhetünk ezeknek az egyéneknek, cégeknek. Ezek elsősorban a nemzetközi klubsikerek, de én ide venném a válogatott sikereiben való jelentős részesedést is, mivel egy csapatba egyesítették az adott ország legjobb játékosait, akik így folyamatosan együtt tudtak készülni.

Hogy mi lehetett az igazi indok, ami miatt ezek a próbálkozások kudarcba fulladtak, az nem igazán derült ki. Véleményem szerint a vízilabda-társadalom, még nem volt felkészülve ilyen radikális változásra, és arra, hogy lépjen egy merészet a szigorú üzleti alapú működés irányába. Így viszont hiába rendelkeztek megfelelő forrással a “megmondók”, egyedül gyengének bizonyultak. Talán, ha nem 8-10 évente történne egy ilyen eset, hanem egyazon időn belül, egyszerre több országban is, akkor nagyobb lendületet vehetne a vízilabda, a most már szinte minden sportágban kötelező, üzleti alapú gondolkodás irányába.

 Sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyit kell azért dolgoznia, edzenie az embernek, hogy a saját sportágában a legjobbak közé kerülhessen. Rengetegszer megkaptam már, hogy nektek könnyű, mert csak edzenetek kell. Hát, ha figyelembe veszem azt, hogy Magyarország népességének mindössze 8 százaléka tagja valamilyen sportegyesületnek, vagy más egyéb fizikai aktivitást magába foglaló klubnak, és a lakosság mindössze 23 százaléka az, aki rendszeresen sportol, bevallom őszintén, ezek után nem is csodálkozom, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyit kell dolgozni egy  “kötelező” aranyéremért. Mert az, aki egyszer sem futotta még le a 100 métert időre, honnan tudhatná, mit jelent tíz másodperc alatt teljesíteni azt, vagy naponta 5-6 órát edzeni.  Ez nekem, mint aktív sportolónak, nagy szívfájdalmam, hogy az ország népességének sajnos csak egy töredéke sportol rendszeresen. Annak az 53 százaléknak, aki szinte semmilyen testmozgást nem végez hazánkban, halvány fogalma sincs, mennyi csodálatos élménnyel lesz ezáltal szegényebb, nem is beszélve a rendszeres sportolás egészségre gyakorolt kedvező hatásairól.

Sok embernek a sportolás, egyet jelent a versenyzéssel. Minek eddzek, ha úgy sem leszek jó benne, gondolják. Nem kell mindig a legjobbnak lenni. A sportolás örömét, nem csak akkor lehet élvezni, ha az valamilyen konkrét eredménnyel jár. Nem kell mindenben a versenyzést keresni. Na, ez az a mondat, amit az utóbbi években én is nagyon sokat mondogattam magamnak. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Az, hogy a vízilabdában versenyeznem kell, az egy dolog, viszont ez a versenyszellem annyira erős volt bennem, hogy minden más helyzetet is hajlamos voltam versenyként felfogni. Mindenben a legjobbnak lenni pedig képtelenség. Az erre való törekvés sok csalódást okozhat, de rosszabb esetben akár veszélybe is sodorhatja az embert. Szeretek különböző sportágakat kipróbálni, de sajnos elég időm arra, hogy ezekben igazán jó legyek, nincs, de ettől még élvezettel csinálom mindet.

Ha hiszik, ha nem, a sportolók nagy része függő. Erre van egy szép szakkifejezés, workaholic, ami magyarul munkamániást jelent. A függőségük tárgya, jelen esetben, pedig a saját sportáguk. Én személy szerint el sem tudom képzelni az életemet sportolás nélkül. Teljes mértékben rákattantam arra az érzésre, amit ez a tevékenység adhat nekem. Arra, amit a testemmel és a lelkemmel művel. Ha esetleg egy hétig nincs edzés, már jelentkeznek is az elvonási tünetek, kezdek ideges lenni, rendszertelenné válik az életem, és tombolok az energiától. Azt gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Talán ezért is van szinte minden sportolónak valamilyen hobbija. Igen, a vízilabdát szeretjük, de kell valami más is mellé. Azt mondják, hogy aki egy valamiben jó, az más sportágban is jó lenne. Na, ebbe azért ne bonyolódjunk bele, mert ismerek olyan világsztár pólósokat is, akik a vízilabdával nagyon belenyúltak a tutiba, de mondjuk a bringázásnál már bajban lennének. Természetesen vannak olyanok is, akik szinte mindenben ügyesek. A hobbi témára még visszatérünk a későbbiekben.

Száz szónak is egy a vége. Aki a magyar vízilabda-válogatott olimpiai keretében szerepel, az vízilabda-függő. Ezt nem is lehet máshogy csinálni. A vízilabda az életük részévé vált. Ez már olyan számukra, mint másnak az evés előtti kézmosás, természetes. Ám a valamitől függővé vált emberekkel együttélni nem egyszerű dolog, különösen, ha senki nem szeretné, hogy kigyógyuljanak ebből. Ezért mindenképp köszönet jár azoknak, akik a háttérben ezt tolerálják, mert az igazán nagy eredményekhez, erre is szükség van.

Forrás: AFP