svedcsavar

Már említettem, hogy a csapatsportokban milyen hosszú út vezet a döntőhöz, vagy egyáltalán az éremszerzéshez. Az egyéni sportokkal szemben viszont megvan az az előnye, hogy itt azért mindig van a pályán olyan, aki segíthet, ha úgy adódik. Azért mindig erre alapozni nem igazán célszerű. A csapaton belül is, mindenkinek meg kell oldania egyénileg feladatát, mert mindenkinek megvan a maga dolga. Így adódik majd össze az egyének teljesítménye, amit igazából egy egyszerű példával tudnék illusztrálni. Ha mondjuk minden játékos egy egységnyi erőt képvisel, akkor jó esetben van egy tizenhárom egységnyi erős csapatunk. Ha esetleg néhányan nem egy irányba húznak, ez lehet nyolc is, de ha kellő összhangban működnek, akkor ez lehet akár több is, mint tizenhárom.

A londoni olimpiai játékok alatt a vízilabdában, csak a mérkőzések, két hétig fognak tartani (kétnaponta van egy, összesen nyolc, ha minden jól megy), és ezalatt ritkán van könnyű ellenfél. A két játéknap közötti “szabadnap”, edzésekkel és a következő ellenfélre való készüléssel telik. Ide tartozik az ellenfélre való esetleges speciális taktikai felkészülés, videózás, lazítás és gyúratás. A bajnokság végéhez közeledve, ahogy a játékosok szépen lassan gyűjtögetik be a sérüléseket, bekapcsolódnak az orvosok is, és egyéb speciális szaktudással rendelkező gyógyítók. Ezek természetesen lehetnek fizikális és mentális problémák is. A fizikai sérülések, jó esetben könnyebben gyógyíthatóak, míg a mentális problémák, amit akár egyetlen sikertelen mérkőzés is okozhat, egy játékos egész olimpiai szereplésére is rányomhatja a bélyegét. Ezek nem ritka esetek. A csapat ereje és végül az eredményessége pedig abban mutatkozik majd meg, hogy mennyire tudja ezen játékosok hiányát, ideiglenesen pótolni.

Véleményem szerint az a csapat fogja megnyerni az Olimpiát, ahol kevesebb egyéniség lesz. Ahol mindig más fogja egy kicsit megrántani a csapat szekerét, és egyszer-egyszer hozzáteszi a tudásának legjavát. Csak egy játékosban bízni veszélyes vállalkozás. A magyar csapatban tizenhárom olyan nagyszerű játékos van, aki képes magával rántani a többieket a gyengébb pillanatokban is. Itt nem konkrétan csak a mérkőzésekre kell gondolni, mert az Olimpia nem csak erről szól. A tévében látott mérkőzéseket rengeteg munka előzi meg, amelyből mind a tizenhárman bőven kiveszik a részüket. Van, aki az edzések alatt segíti a másikat, és van, aki egy-egy jól irányzott poénnal oldani képes a felgyülemlett feszültséget, mert ezekre a típusú játékosokra is szükség van. Természetesen azért a jópofaság ide kevés, vízilabdázni is tudni kell hozzá.

Ezért van esélyünk a győzelemre. Aztán, hogy kinek mikor jön el az ideje, ezt meglátjuk, de az biztos, hogy lesznek majd pillanatnyi hősök, és ugyanakkor maguktól egy kicsit többet váró, csalódott játékosok is egy csapaton belül. Ez teljesen normális. Ettől függetlenül a pillanatnyi hősöknek nem jár külön dicséret, a szokásos gratuláción és ölelésen kívül, a halványabb teljesítményért pedig nem jár ejnye-bejnye. Mindenki csak egyszerűen teszi a dolgát tovább a legjobb tudása szerint. 

Forrás: AFP

A bírók minden sportágban igen nehéz helyzetben vannak. Kevesen szeretik őket, mert mindig valaki ellen ítélnek. A feladatuk lényegében az, hogy betartassák a szabályokat, felügyeljék a játék tisztaságát, és élvezhető keretek között próbálják tartani azt, tiszteletben tartva a fair play eszméjét, és egyben óvják a játékosok testi épségét is. Ez azért nem egyszerű dolog, lássuk be. Természetesen a bírók sem egyforma képességűek. Vannak, akik jobban, vannak, akik kevésbé tudják ellátni ezt a feladatot. Azért nem szeretnék túl naivnak tűnni, és hinni abban, hogy valóban csak ezzel foglalkoznak a bírók. Sajnos volt már elég példa arra, hogy a saját hasznukra visszaéltek a helyzetükkel, és esetleg döntően befolyásolták az eredményeket. Az Olimpián azért nem gondolom, hogy ilyen előfordulna. Nekik is megtiszteltetés, hogy részt vehetnek egy ilyen rangos eseményen, és egy esetleges gyanúba keveredés elég kedvezőtlenül befolyásolhatná a karrierjüket.

Az Olimpia más miatt lehet veszélyes a bírók szempontjából. A bírók is emberek, és hát ők is a saját nemzetüknek szurkolnak. Igaz, a saját országuk mérkőzését nem vezethetik, de ha esetleg egy másik nemzet bírója nagyot hibázik, és ezzel jelentős hátrányba hozza a bíró kolléga nemzetének a csapatát, hát az a fagyi elég könnyen vissza is nyalhat, szemet szemért címszó alatt. De tételezzük fel, hogy ilyen sem lesz.

Nézzük a vízilabdabírókat. Elég sokat bántják szegényeket. Hát, ez egy ilyen szakma, ők választották. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ők azért tényleg nincsenek könnyű helyzetben. Gyorsan kell ítéletet hozniuk, és hát a víz meg ugye sok mindent eltakar. Ehhez jön még hozzá az is, hogy sajnos a sportág szabályai sem mindig egyértelműen megítélhetőek, a jelenleg uralkodó, inkább birkózós, mintsem technikai elemekben bővelkedő játékfelfogásban. A vízilabdabírók – szerintem – legnagyobb bakija, hogyha tévednek, egyből elkezdenek kompenzálni, a túloldalon. Természetesen nem mindegyik, de sajnos elég gyakran előfordul. Ezzel csak az a gond, hogy így még nagyobb bajt okoznak, mint azzal az egy hibával tették volna. Mindenki hibázhat, de ettől még az újabb helyzeteket, ismét objektíven kellene megítélni, mindkét oldalon.

Azzal az állítással meg, hogy mi nyertük az utolsó három Olimpiát, és ezért majd nem engedik, hogy ismét mi hozzuk el az aranyat, abszolút nem értek egyet. Szerintem a bíróknak egy titka van. Tiszteletben kell tartani őket. Ez valóban nem mindig egyszerű, mert ahogy fárad a versenyző, úgy válik egyre ingerlékenyebbé. És amikor elkezd a bíróval foglalkozni, vége a játékának. Ez csak felesleges energiapazarlás és egy lehetőség az ellenfélnek. Meggyőzni a bírót arról, hogy hibázott, nem lehet, és az ítéletet sem fogja visszavonni. Talán a vízilabda az egyetlen sportág, ahol egy sima kinézésért a bíróra, kiállítás jár. Szerintem nincs olyan jóképű bíró, aki ennyit megérne.

A bírók befolyásolását a nézőkre kell hagyni. Ez az ő dolguk, és szerintem ezt szívesen fel is vállalják. Túl sok és nehéz küzdelemmel jár egy érem megszerzése, nem is beszélve az aranyról, hogy mással is foglalkozni kelljen. Játék közben a lehetőségekkel kell élni, és alkalmazkodni az adott körülményekhez. Ezen a szinten, minden apróság számít, és  mint említettem, a bíró nagy úr a vízilabdában. Nem harcolni kell ellenük, hanem szövetségre törekedni velük. Legyünk mi a bírók kedvenc csapata azzal, hogy tiszteletben tartjuk őket és a munkájukat.

Forrás: AFP

Amikor Magyarországon a vízilabdáról beszélünk, általában mindenkinek a férfi vízilabda-válogatott jut az eszébe. Nagyon kevés embernek ugrik be a női csapat is. Sajnos, szerintem túlságosan háttérbe szorultak a lányok. Azért nem mindenhol van ez így. Vannak országok, ahol inkább a női póló a meghatározó (Hollandia, Kanada, Oroszország, Ausztrália, USA).

Magyarországon egyértelműen ezen sportág férfi ága a sikeresebb, de ne feledjük, a lányok is kint lesznek az Olimpián, és már ez sem kis dolog. Míg a férfiaknál összesen tizenkét csapat szerepel a játékokon, addig a nőknél csak nyolc. Bizonyára ennek megvan az oka, talán, hogy kevesebb női vízilabdázó van összességében, de ettől függetlenül, még nem könnyű kijutni az Olimpiára. Ha a női csapat eredményeit nézzük, az utolsó nagy sikerük 2005-ben Montrealban a világbajnokság megnyerése volt, majd a rákövetkező 2006-os évben, egy európai bronzérmet sikerült hazahozni. Azóta, egy kicsit szerényebbek voltak az eredmények, egészen az idei évig. Nagy változáson ment keresztül a csapat, és rengeteg fiatal játékosnak szavazott bizalmat Merész András, a válogatott kapitánya.

Idén a csapat bronzérmes lett az eindhoveni Európa-bajnokságon és kvalifikálta magát az Olimpiára. Nem rossz kezdet az Olimpia évében. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a csapat átlagéletkora valahol 24 év körül van, úgy gondolom, hosszútávon is kiemelt figyelmet érdemelnek majd. Igaz, a szakemberek azt állítják, hogy a nőkkel dolgozni teljesen más, mint a férfiakkal, mert állítólag kiszámíthatatlanabbak, ettől még, vagy épp emiatt meglephetnek minket egy szép sikerrel az Olimpián.

A női csoportbeosztás a londoni Olimpián:

A csoport: MAGYARORSZÁG, Spanyolország, Kína, Egyesült Államok

B csoport: Olaszország, Nagy-Britannia, Oroszország, Ausztrália

És a csapat:

Bolonyai Flóra, Gangl Edina, Antal Dóra, Bujka Barbara, Csabai Dóra, Czigány Dóra, Drávucz Rita, Keszthelyi Rita, Kisteleki Hanna, Menczinger Kata, Szűcs Gabriella, Takács Orsolya, Tóth Ildikó

Aki nincs tisztában a női mezőnnyel, elárulom, itt nincs könnyű meccs. Itt aztán tényleg bármi lehet, még tippelni is nehéz. Az ez évben mutatott teljesítményük alapján, én akár éremesélyesnek is tartom a magyar csapatot. Igaz, az utóbbi pár hétben volt néhány gyengébb mérkőzésük, de jól játszani majd az Olimpián kell.

Szóval ne tévesszük szem elől a magyar női vízilabda-válogatottat, mert van esélyük a sikerre, és nekik is jól esik majd a szurkolás, de szerintem ezzel lesz a legkisebb probléma.

Hajrá lányok!

Forrás: AFP

A játék egyik fontos része a helyszín. Az olimpiai helyszínek valahogy mindig másak. Azt nem tudom, hogy csinálják, de valahogy úgy vágyik oda az ember, és ezzel nem csak a játékosok, hanem a nézők is így vannak. Ki van ez jól találva.

A csapatoknak ritkán adódik esélyük arra, hogy a versenymedencében edzhessenek, pedig ez egy lényeges dolog a játékosok szempontjából. Meg kell szokniuk a helyszínt. Általában minden csapatnak biztosítanak pár edzésidőpontot még a mérkőzések megkezdése előtt. Csodálatos dolog először belépni a medencetérbe. Mindenki próbálja leplezni azt a szinte óvodás csodálkozást, amely az első pár percben járja át, hisz itt mindenki profi, és nem most jár először uszodában. Laza beszélgetés közben mindenki rendesen bemelegít, és ez általában azzal szokott véget érni, hogy valaki kinevezi magát labdarúgónak. Ugye labda van, no meg kapu is. Igaz, nem az a klasszikus labdarúgópálya, mert a kapu azért jóval kisebb, meg hát ugye a vízben van, és rúgni meg a partról kell. Egy kicsit nehezít még a dolgon, hogy elrúgni a medence mellett lévő, bíróknak összerakott emelvényről kell, amely sokszor majdnem a felső kapufával egy magasságban van. És ha már kihívás az élet, hát itt nem elég csak gólt rúgni. “Figyeld, kapufás”, hangzik az első rúgás előtt, aztán ez szépen eljut odáig, hogy “na, ezt most már berúgom”. Véleményem szerint régebben a vízilabdások sokkal jobban fociztak, és ezzel nem szeretném minősíteni a mostaniak ezen képességét, ahova én is tartozom. Mondjuk, akkor még az edzésük egy része erről szólt, vagy az edzések után mentek még kicsit focizni, internet és egyéb, most divatos elfoglaltságok helyett.

A medence környéke letesztelve, jöhet a víz. Párszor megkérdezték tőlem, hogy mi a legkellemetlenebb számomra ebben a sportágban. Nagyon meglepődtek, mikor azt mondtam, hogy “beugrani a vízbe”. És tényleg az. Ezt fokozni már csak azzal lehet, ha ezt a beugrást reggel hétkor kell végrehajtani. Akkor mit szóljanak az úszók, akik hajnalban kezdenek. De jó, hogy nem úszó lettem. Nagyon boldog vagyok én a kapusposzttal is, habár azért ennek is vannak hátrányai, amiről a későbbiekben muszáj lesz szót ejteni. A kapusok minden sportágban egy külön fejezetet érdemelnek.

Szóval a víz. A víz hőmérséklete általában 26-27 fok szokott lenni. Ez tökéletes vízhőmérséklet a kemény munkához. Ha csak pár fokkal hidegebb, akkor már nehéz bemelegíteni, és ha meg melegebb, akkor már pár védekezés-támadás után üveges szemmel és rákvörös fejjel kapaszkodnak egymásba védők és támadók. Egy erős negyed után, meg már szinte az anyanyelvén sem ért senki, hiába mond bármit is az edző a partról. Az Olimpián ezzel azért nem lesz gond. Biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz a víz hőmérséklete. Ami egy kicsit elgondolkodtató, az a víz mélysége lesz. A kapusnak, bármilyen furcsa is, nem jó, ha leér a lába. Taposva sokkal magasabbra tud kiugrani, mintha rugaszkodik az aljáról. Nem így a játékosok. Centerben azért sokszor jól jön egy kis rugaszkodás vagy csak egy kis megtámaszkodás a medence alján, amikor az ember nyakába beleugrik egy százkilós védő. Általában a versenymedencék 2,5-3 méter mélyek, így nehéz a talajt használni. Londonban ez két méter lesz. A szabály ugyan kimondja, hogy tilos ugrálni a medence aljáról, de ezt ritkán veszik észre vagy ítélik szabálytalannak a bírók. Mivel a játékosok nagy része két méter körüli, így szerintem lesz ugrálás bőven. A kérdés, hogy ki fogja tudni ezt a legjobban kihasználni. Jó, azért itt nem arra kell gondolni, hogy majd jól kiugranak a medencéből a játékosok. Ezek csak apró, a kívülálló számára észrevétlen dolgok lesznek. Olyanok, mint mondjuk, a centert majd sokkal nehezebben tudják kitolni a kapu elől, mert elrugaszkodva az aljáról szinte közelebb ugrik a védőjével az ellenfél kapujához. Nehéz olyan emberrel kezdeni valamit a vízben, akinek leér a lába. Azért nem kell nekünk sem szomorkodnunk. Van pár kétméteres srác a mi csapatunkban is.

És a végére hagytam még egy nagyon fontos dolgot. A szurkolókat. Ennyi idő után szinte biztos vagyok benne, hogy a világ minden pontján élnek magyarok. Eddig bárhol is játszottunk a válogatottal, mindig voltak magyar szurkolók. Iszonyat jól csinálják. Minden tiszteletem az övék. Nem lennék meglepődve, ha London a nézőtábor szempontjából hazai pályának számítana. Márpedig szükség is lesz rájuk. Minden hangszálra és minden zászlóra, mert hiszem, hogy ki lehet szurkolni a győzelmet. Egy győzelmet, ami nem csak a csapaté, mert abban az egy órában ők azok, ami a kijelzőre van írva. Magyarország!

Néhány adat az ideiglenes olimpiai uszodáról, amely 13 hónap alatt épült fel:

- 5000 férőhelyes asszimetrikus lelátó

- a lejtős tető 6710 m2, légpárnás szigetelés, újrahasznosítható PVC-ből

- a versenymedence méretei 37mx23mx2m mély, 1,531,000 liter víz

- bemelegítő medence 33mx21mx2m mély, 1,247,000 liter víz

- 40%-kal kevesebb vízfelhasználás, mint a hasonló paraméterű uszodákban

- 98 helyiség

- teljes mértékben akadálymentesített

- tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető (Stratford állomás)

- jegyárak általában a játékokra 20£-nál kezdődnek (Paralimpia £10), kedvezményes diák (16 év vagy fiatalabb) és nyugdíjas (60 vagy idősebb)

- jegyárak a vízilabdára 80-190£

Néha már tényleg unalmas lehet mindig ugyanazt olvasni a pólósokról. Sokat edzenek (napi 5-6 órát, hetente 10-11 edzés alatt), kicsit fáradtak, sokat utaznak, valamilyen felsőoktatási intézetben tanulnak, több idegen nyelvet is beszélnek…

De miért nem nyavalyognak szinte sosem?

Véleményem szerint ennek a magyarázata még a pályafutás elején keresendő. A vízilabda már gyerek szinten is elég kemény szakma. Nem csak azért, mert egy csomó medencevizet megisznak akaratuk ellenére az edzések és a mérkőzések során, hanem mert a körülmények sokszor olyanok, amelyek már korán kemény fickót faragnak a srácokból. Ma már elég ritka, hogy a szabad ég alatt folynak az edzések, egész évben. Tehát nem csak nyáron, hanem télen is.

Így sok év után azt kell, hogy mondjam, meg van a varázsa. Mondjuk, amikor a hóban szaladva mezítláb, egy fürdőnadrágban, nekifutásból ugrottunk a vízbe, nem éreztük viccesnek a helyzetet. A hidegnek azért meg volt a maga előnye. Olyan nagy volt a köd a víz felett, hogy az edző nem látott át a túloldalra, így nem kellett végigúszni az egész távot. Elég volt egy kicsit kiúszni a látótávból, ott várni egy picit, majd visszaúszni. Volt olyan is, hogy az edző minden két hossz után megszámolta, hányan értünk vissza. Most már viccesen hangzik, de azért ez nem egy szülőbarát helyzet volt. De talán akkor még a szülők is jobban megbíztak az edzők szaktudásában, mint most. Akkor még belefért egy pár jól irányzott fenyítés papuccsal, vagy a síp kötelével a játékos hátsójára. Ez volt a jobbik eset. Ezen gyorsan túl lehetett lenni. Nem úgy a békaügetésen vagy a törpejáráson a medence körül. Nagyon sokan ilyen körülmény között kezdtünk. Csak a magam nevében mondhatom, hogy így visszaemlékezve örülök, hogy kemény kiképzést kaptam.

Sokan vannak, akik egy beszélgetés alkalmával előhozzák, hogy ők is pólóztak. Manapság mindenki pólózott Magyarországon. És akkor jön a klasszikus mondat, “csak tudod, a fülem miatt kellett abbahagynom, amúgy most szerintem én is bajnok lennék, mint ti”. Na, itt a különbség. Azok a játékosok, akik Magyarországot képviselik majd a londoni Olimpián, nem kerestek és nem is keresnek kifogásokat. Tudják, hogy az akadály csak egy feladat, amely megoldásra vár a célhoz vezető úton.

Egy pályafutást szinte lehetetlen sérülések nélkül végigcsinálni. Érdekes, ahogy a karriere vége felé közeledik a versenyző, annál inkább megtanul együtt élni és versenyezni a különböző bajaival együtt. Fiatalon akkor is találgattunk, ha a baj azért nem volt olyan komoly. A fiatalkori sérülések legnagyobb doktora Dr. Szívós Pista bácsi volt. Ha valaki edzés előtt azt mondta neki, hogy fáj ez vagy fáj az, a válasza mindig ez volt: “Rendben. Kisfiam, Magyarország a gyógyvizek országa. Tessék befáradni a vízbe. Meg fogsz gyógyulni.” És természetesen rendes edzést tartott.

Ha nyavalyogni nem is, de sírni azért még a bajnokok is szoktak. Az nem kérdés, hogy szabad-e.
Szabad és néha jól is esik. Az eredményhirdetés előtt a pekingi Olimpián, több két méter körüli magyar srácot is láttam könnyes szemmel egymás kezét szorítva a dobogó mögött állni. Biztos vagyok benne, hogy nem csak ők/mi sírtunk, hanem még nagyon sok magyar szerte a világon.

Hát azt mondom, nyavalyogni nem, de sírni azt szabad, ha eljött az ideje.

(Fotó: www.london2012.com)