svedcsavar

Ha egy csapatról és annak eredményeiről beszélünk, hajlamosak vagyunk csak a játékosok képességeivel és teljesítményével azonosítani ezt. Nem vitás, hogy azért lesz valakiből válogatott csapattag, mert valamiben jobb, mint a többiek. Van, akinél a tehetség dominál, és van, aki iszonyat sok munkát végez azért, hogy egy szintre kerüljön a tehetségekkel. Érdekes, hogy a kevésbé tehetségesek sokkal jobban terhelhetőek, míg a született tehetségek azok, akik nem szeretnek többet dolgozni a szükségesnél. Mi lenne, ha a tehetségek is maximalisták lennének a munka terén? Nem mondom, hogy nincsenek ilyenek, csak szerintem ez elég ritka. Nem véletlenül mondják, hogy az élet ikszre játszik.

Legyen az tehetséges vagy akár rakkolós típus, mindenkinek edzenie kell. A siker nem jön magától. És itt bújnak meg azok a szakemberek, akikről viszonylag ritkán beszélünk. Pedig érdemes velük foglalkozni, mert a felkészülés sikeressége sok tekintetben rajtuk múlik, amely végül meghatározza majd a csapat eredményeit.

Úgy gondolom, hogy olyan, hogy egyéni siker, nem létezik. Aki azt gondolja magáról, hogy mindent csak saját erejéből ért el, az szerintem nincs tisztában azzal, hányan dolgoznak még körülötte, érte. Vegyünk például egy teniszezőt. Igaz, hogy a mérkőzéseit egyedül játssza le, de csak van valaki, aki felkészíti, tanácsokkal látja el, edz vele, gyógyítja a sérüléseit és még sorolhatnám. Ezek azok a szakemberek, akik ritkán kerülnek reflektorfénybe, de nélkülük nincsenek sikerek. Én is sokat köszönhetek ezeknek a szakembereknek, így a legkevesebb amit értük tehetek, hogy ezen írásaimban röviden megemlítem őket, kifejezve a köszönetemet a munkájukért. Szintén köszönet jár azoknak is, akiket a jelen írásomban nem említek meg a hely szűke miatt, amiért ezúton is elnézést kérek

Kezdeném egyből az orvossal. Itt meg kell említsem Dr. Pavlik Gábort, aki szinte örökké (25 éven át) a vízilabda-válogatott csapatorvosa volt. Most ezt a pozíciót Dr. Gábor Antal, alias „Pucika” látja el. Ezt a nevet azért kapta, mert ő is így szólít mindenkit. Ha telefonon beszél, vagy ha csak emleget valakit, sosem lehet tudni, kiről beszél. Csak annyit mond, „te, tudod, mi történt a pucussal?”. Ha valaki egy sérülést panaszol el neki, és azt mondja, hogy „ha ezt csinálom fáj”, erre az a válasz, „pucus, akkor azt ne csináld”. A viccet félretéve, szerintem ő a világ legtöbb viccet ismerő embere, és nincs történet, amit ne tudna továbbfűzni. Mindemellett a nap minden percében készen áll arra, hogy szaktudásával segítsen minden arra rászorulónak. Egy volt edzőm azt mondta, hogy csak az a baj az orvossal, hogy ha van, akkor a fél csapatnak van valami problémája, ha meg nincs orvos, akkor nincs beteg sem. Hát...

Ahhoz, hogy a srácok megfelelő erőnléttel rendelkezzenek, nem elég csak a vizet paskolniuk. A szárazföldön is igen kemény munkát kell végezni, hogy majd a vízben legyen kakaó a kemény meccsek alkalmával. Ennek a felelőse Zala György. Könnyen kiszúrható a csapatban, mert igen szembetűnő a magassága, mínuszban, amit azért sikeresen kompenzál a vállszélességével. Sikeres sportolói múlttal (olimpiai bronz, kenu), és hihetetlen nagy edzői tapasztalattal rendelkezik. Nincs olyan edzésmódszer, amit ne ismerne. Iszonyatosan alázatos, és szereti becsülettel elvégezni a munkáját.

A vízi edzések fontos részét képzi a lábtempó. Ezt ki más tudná jobban levezényelni, mit egy tapasztalt volt kapus. Ő Mátéfalvi Csaba. Nehéz dolog ám egy lábtempós edzést érdekessé tenni, de neki azért sikerül. Sokan elbagatellizálják ennek fontosságát, de a mai vízilabdában ez elengedhetetlen. Csabának viszont van még egy másik feladata is. Ő csapat vágója (videó). Minden szükséges videót előkészít, igény szerint. Támadások és védekezések külön, és ha kell, egyénre szabva. Hosszú, hajnalokba nyúló munka.

A csapat úszóedzéseit egy igazi munkamániás, Benedek Tibor vezényli. Rezzenéstelen arccal mondja be a leúszandó távokat, az együttérzés legkisebb  szikrája nélkül az arcán. Pedig tényleg sokat úsznak a srácok, akik között csapattársai és barátai is vannak. Itt viszont nincs demokrácia. Tibi fütyül, a többiek meg úsznak. Persze az ő személye azért ennél sokkal többet jelent a csapatnál.

A sok munka után édes a pihenés. Egy jó masszázs, meg még ennél is jobb lehet. Szerintem a magyar vízilabda-válogatottnak van a legizmosabb gyúrója. Illés Roli, aki tisztára úgy néz ki, mint a Stúdio 54-ből Shane, a kajakozásnak köszönheti testi adottságait. Szükség is van az erejére, mert a százkilós testeknek egy kiadós edzés után nem elég a simogatás. Hasonlóan az orvoshoz, a szolgálati idő 0-24.

És ugye itt van még a szövetségi kapitány, Kemény Dénes. Ő az, aki összefogja a két csapatot (játékosok és a stáb). Aki egy kicsit minden, és akinek a legnagyobb a felelőssége. Lényegében ő határozza meg a csapat minden egyes pillanatát a saját belátása szerint. Ez eddig három olimpiai aranyat, egy világbajnoki aranyat, két Európa-bajnoki aranyat, egy Világkupa aranyat és két Világliga győzelmet hozott a konyhára, a többi apró mellett. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. Ahogy azt sem, hogy inkább ruhában szeret a medéncébe ugrani, ha úgy hozza a sors. De ezt itthon úgyis mindenki szereti.

Forrás: AFP

Iszonyatosan jó dolga van a magyar vízilabdának, mert a válogatottban csak jó játékosok szerepelnek. Ezen játékosok bármelyikét szívesen látná a világ bármely csapata a soraiban. Szinte nincs gyenge pontja, és szinte nehéz bárkit is kiemelni, mint vezért. Pedig kell egy vezér, akit úgy hívnak, hogy csapatkapitány. Sokan vágynak erre a „tisztségre”, ám sokan nem. Nekem megadatott az a megtiszteltetés, hogy a Groupama Honvédnál két éve én tölthetem be ezt a szerepet, és igazán büszke vagyok arra is, hogy a válogatottnál is lehettem egy alkalommal ebben a pozícióban.

A csapatkapitányt általában vagy a csapat jelöli ki magától vagy a vezetés határozza meg, hogy ki legyen. A játékosok általi kijelölést szerencsésebbnek tartom. Ez általában szavazással szokott eldőlni. Mindenki ír egy nevet a papírra, és végül összeszámolják a szavazatokat. A megválasztott pedig vagy elvállalja vagy nem. A kapitány kijelölése egy olyan csapatban, ahol több vezérbika is van, elég komoly feszültséget is okozhat, mert megoszthatja az egész közösséget.

Ahol többen vannak, ott a vélemények is különbözőek lehetnek, és csak a résztvevők intelligenciáján múlik, hogy egy irányba szeretnének-e menni vagy mindenki arra, amerre lát. Mindenkinek lehet véleménye, és kell is, hogy legyen.Viszont a csapatkapitány megválasztása után a játékosok elfogadják a kialakult helyzetet, mert tudják, hogy egy irányt követni, még ha talán nem is a legtökéletesebb, jobb és sikeresebb, mint több részre szakadni, és ezáltal meggyengülve, a biztos vereségbe rohanni.

Nem mindig a legidősebb vagy a legjobb játékos lesz a csapatkapitány. Ehhez azért több is kell. Ezen pozíció betöltése rengeteg energiát igényel, mert egyszerre több fronton is helyt kell állni. A csapatkapitány valahol a csapat és a vezetőség között helyezkedik el, és objektívnek kell, hogy maradjon, mindkét irányba. Fel kell, hogy vállalja a konfliktusokat, ha kell, mindkét fél érdekében, vagy akár ellen érveljen, és jó példát mutasson az edzések és a mérkőzések alkalmával is. Elöl van, ha a győzelemért járó kupát kell a magasba emelni, de ugyanitt a helye, ha rosszul alakulnak a dolgok. Nem lehet fáradt, nem csüggedhet, és a hite sem gyengülhet egy pillanatra sem, mert a többiek ebben is követnék. Szép feladat, az biztos, de ezért külön dicséret nem jár. Ez a meló, ezt kell elvégezni. Sokan sajnos képtelenek erre a szerepre, mert ez akkora plusz terhet jelent a számukra, hogy ettől, a teljesítményük jelentősen visszaesik, a cél pedig nem ez lenne. Vannak emberek, akiket motivál a plusz teher, és vannak, akiket összenyom. Szükséges hozzá egy különleges adottság, amely segít mindig ráérezni a dolgok lényegére, akár egyéni, akár csapat szinten, de természetesen, mint minden más, ez is tanulható.

Tehát, még egy jó csapatnak is kell egy vezér. Jelen pillanatban ezt a vezért Biros Péternek hívják a válogatottnál. Nagyszerű ember, és kiváló játékos. A legnagyobb erőssége talán az, hogy mindig képes a nyakába venni az egész csapatot, és lendíteni rajta egy nagyot, ha kell. Nem vár senkire, csak teszi a dolgát. Nem mellesleg, ő viszi majd a londoni olimpián a magyar zászlót. Érdekesség képpen, ő lesz a második vízilabdázó, akit felkértek erre a feladatra. Az első vízilabdázó ebben a szerepben Szívós István volt, 1980-ban.

Forrás: MOB

Sokat beszélünk arról, hogy mi van a vízilabdával manapság, de kevesen ismerik e sportág múltját. A sportág gyökerei Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba nyúlnak vissza. A két vonal teljesen eltérő volt egymástól.

Az európai részről William Wilson, skót újságíró és úszóedző volt az első, aki először a vízilabdával kezdett foglalkozni, amit először még vízi focinak hívtak. A szabályai inkább a rögbiéhez hasonlítottak, és már akkor is, vagy mondhatnánk azt is, hogy akkor még igazán kemény sport volt. Az első mérkőzést Arlingtonban rendezték az 1800-as évek végén. A pályát tavakban és folyókban alakították ki, és a kapu egy csónak volt, ahova a játékosoknak két kézzel kellett betenniük a labdát. Ez volt a gól. A kapusok lényegesen könnyebb helyzetben voltak, mint manapság, mivel ők a parton állva várták a támadókat, és egy jól irányzott ugrással próbálták leszerelni őket. Sok esetben ez komoly sérülésekkel járt, mert ugye nem nagyon válogattak, hogy melyik testrészre essenek rá. A játékosok kedvenc trükkje az volt, hogy az 5-9 cm átmérőjű labdát a nadrágjukba rejtve, és víz alatt próbálták megközelíteni az ellenfél kapuját. Mivel a víz elég zavaros volt, nehezen lehetett észrevenni őket, de sokszor ők sem tudták, hol vannak. Az első egységes szabályrendszert 1880-ban vezették be. Itt már megjelentek a kapuk és a bőrlabda. A játékosok csak az egyik kezükkel foghatták meg a labdát, és csak azt a játékost lehetett megtámadni, akinél a labda volt.

Az Egyesült Államokban elég érdekesen indult a vízilabda. Eleinte még üres hordókon ülve, lapáttal a kezükben kergették a labdát (nagyjából mint a mai kajakpóló, csak durva kiadásban), és mivel a szabályok elég lazák voltak, sokszor nem csak a labdát ütötték a lapátokkal, hanem egymást is. A verekedéseket leszámítva, a lovaspóló volt a sportág alapja. Később, amikor már a lapátot és a hordót a parton hagyták, még a régi angol stílusú szabályokat alkalmazták kisebb változtatásokkal. Ettől függetlenül a játék nagyon durva volt. 1888-ban John Robinson, angol úszásoktató alapította meg az első vízilabda klubot Bostonban. A vízben komoly birkózások és fojtogatások alakultak ki, és szinte a túlélésért küzdöttek néhányan. Nem volt ritka eset, hogy úgy kellett kihúzni a játékosokat a vízből, és újraéleszteni. Mondanom sem kell, épp e miatt vált egyre népszerűbbé a sportág. A vízilabda a századforduló legnépszerűbb sportága volt.

Először 1900-ban, Párizsban szerepelt a nyári olimpiai játékokon, és az összes csapatsport közül ez az a sportág amely, a leghosszabb ideje, megszakítás nélkül szerepel a játékokon. Igaz, a labdarúgás, már korábban olimpiai sportággá vált, de 1932-ben, a csekély érdeklődés miatt, levették az Olimpia programjáról. Magyarországra 1889-ben jutott el a póló. 1912-től már varrott bőrlabdával játszották, amely a mérkőzés alatt jól megszívta magát vízzel, és egyre nehezebbé vált. Az első nylon labda 1948-ban jelent meg, amely a jobb láthatóság kedvéért már sárga színű volt, ennek ellenére a melbourne-i olimpián még nem ez volt a hivatalos játékszer.

A sportág tehát elég kalandos utat járt be a fejlődése során. Sok minden megváltozott, de a játék keménysége azért megmaradt. Vannak, akik ezt a vonalat erősítenék tovább, tehát, hogy a vízilabda maradjon egy kemény birkózós sportág, és vannak, akik inkább a kevesebb fizikai kontaktus felé szeretnék terelni a szabálymódosításokat, mint mondjuk a kosárlabdában. Érdekes, hogy a labdarúgás is egy iszonyatosan durva sportág volt a kezdetek kezdetén. A sportág Kínából indult hódító útjára, és szerintem itt nem is annyira a labda elrúgása, hanem inkább a különböző küzdősportok rúgási technikáinak a gyakorlása vezette a játékosokat. Itt aztán büntetlenül rugdoshatták egymást a labdarúgás nevében. Végül azzal, hogy a labdarúgás szabályait leegyszerűsítették, és kevesebb lett a fizikai kontaktus, hihetetlen népszerűségre tett szert. Elgondolkodtató. Természetesen azért vannak olyan sportágak is, amelyek meg épp a brutalitásuk miatt népszerűek.

Véleményem szerint nem a sportág keménysége határozza meg annak népszerűségét, hanem a látványossága. Ha a sportág keménysége ezt szolgálja, akkor jó úton halad, ha nem, akkor csak egy rétegsportág marad. A kérdés, hogy mi a cél.

Forrás: www.fina.org/H2O/index.php?option=com_content&view=article&id=906&Itemid=567

A vízilabda nehéz sportág hírében áll. Nem csak azért, mert ahhoz, hogy élvezni tudjuk a játékot, meg kell tanulnunk úszni, taposni és lőni, no, meg persze szabályokat is. Ha ez mind már a zsebünkben van, akkor sem dőlhetünk hátra, mert ott vannak még az ellenfél játékosai, akik minden áron ki akarnak játszani minket. Persze ők is ismerik a szabályokat, és tudják mit szabad és mit nem. De azzal is tisztában vannak, hogy amit a bíró nem lát, az nem szabálytalan. A víz pedig sokszor cinkostársa a szabálytalankodóknak. Hogy általában melyek ezek a szabálytalanságok, annak csak a játékos kreativitása szab határt. Ez lehet egy nem túl komplikált jobbegyenes, mellizomtépés, hónaljszaggatás, a nadrág fenékbe rántása, karmolás, harapás, belelépés az ellenfél nadrágjába, sapkatépés, a nemi szerv megtámadása, térdelés, fejelés…. Ezekkel és az ehhez hasonló dolgokkal már megtanultak együtt élni a játékosok. Vannak alap dolgok, amire azért mindenkinek figyelnie kell. Ilyenek lehetnek például, hogy a fejnek a víz felett a helye, mert a víz közvetlen felszíne alatt rengeteg ököl, könyék és térd kerülhet az útjába, vagy hogy ha nem muszáj, akkor ne fordítsunk hátat az ellenfélnek, mert akkorát fog rugaszkodni a hátunkról, hogy pár napig hason fekve kell majd aludnunk.

Ezek a támadások azért ritkán szándékosak, de vannak játékosok, akiknek ez a vérükben van, és erre alapozzák a tudásukat. Vannak viszont, akik szelídek, mint a bárány, de olyan szögletes a mozgásuk, hogy ha valaki mellett csak elúsznak, biztos, hogy kinyitják a szemöldökét vagy az orrát, de minimum lila foltokat hagynak maguk után az ellenfél testén. Utána természetesen elnézést kérnek, mert halvány fogalmuk sincs, hogy történhetett ez meg. A játékosok keménysége nem mindig a testi adottságaiktól függ, de legyen az bármilyen félelmetes pólós is, egyszer az emberére akad mindenki.

Egy jó szurkoló félti a csapata játékosait. Különösen a délszláv csapatokról alakult ki az a vélemény, hogy brutálisan kemények, és szegény magyar játékosokat mindig megpofozzák. Azért nem kell ám a szegény magyar játékosokat sem félteni. Meg tudják magukat ők védeni. Mi vagyunk az egyetlen ország, ahol az edzéseken viktóriázni szoktunk. A viktória egy rém egyszerű játék. Egy kapu, egy kapus, két csapat, csak passzból lehet gólt lőni, vagyis a labda nem érhet vizet a kapura lövés előtt, és nincs több szabály. Itt mindent szabad. A labdát birtokló játékost addig lehet a víz alatt tartani, amíg el nem engedi azt. Egyszer pedig mindenki szabadulni lesz kénytelen tőle, ha levegőt szeretne venni. A játék úgy néz ki kívülről, mint egy tömegverekedés, és az is. A Magyarországon játszó légiósok általában nem vesznek részt ebben. Egyszer volt egy olyan eset a FRADI-nál, hogy az egyik edzés végén nekiálltak viktóriázni. A kapuban a legendás jugoszláv kapus Alexander Sostar állt. Halvány fogalma sem volt, hogy mi fog történni. Amikor a játékosok egymásnak ugrottak, kiúszott a kapuból és megpróbálta csillapítani őket. Beletelt egy kis időbe, mire elmagyarázták neki, hogy most ez a játék. Itt senki nem haragszik senkire.

Szóval a vízilabdában, ha valaki megrázza a pofonfát, előbb utóbb le is esik neki néhány a gyümölcséből. A vízben nincs barátság, de legyen bármilyen nagy adok-kapok is a mérkőzésen, a parton mindenki elfelejti azt. Minden játékos normál üzemmódra kapcsol, és ha fáradt mosollyal is, de kezet fog az ellenfél játékosaival. Hát, nagyjából ilyen ez a sport belülről.

Forrás: bleacherreport.com/articles/832927-what-is-the-worlds-toughest-sport/page/12

A NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) egyre nagyobb hangsúlyt fektet a dopping elleni harcra, mivel a tiltott teljesítményfokozók használata ellenkezik az olimpiai eszmével. Ennek ellenére a tiltott szerek fejlődése mégis, legalább egy lépéssel az őket ellenőrizni és szabályozni hivatott szerv, a WADA (Doppingellenes Világszervezet) és a nemzeti doppingcsoportok előtt jár. Ezzel természetesen a versenyzők és sportvezetők is tisztában vannak, ugyanúgy, mint azok a józan ésszel gondolkodó és nyitott szemmel járó sportszeretők, akik képtelenek elhinni, hogy teljesítményfokozó szerek nélkül születhetnek újabb és újabb hihetetlen győzelmek és világrekordok. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy folyamatosan esnek “áldozatául“ a doppingvizsgálatoknak sikeres és kevésbé sikeres sportolók, viszont a nagy eredmények, és a nagy nevek buknak el a legritkábban. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenki, aki valaha nyert már valamit, az biztos, hogy doppingolt. Nem! De nehéz elhinni, hogy szinte csak pár százalékuk.

Ha belegondolunk, hogy manapság a nagy sportesemények miről is szólnak, kiderül, hogy minden különböző számadat mellett, ott van a pénz, és egy esemény sikerességét szinte már csak ebben mérik. Tehát a sport lassan már csak a pénzről szól (a versenysport). Ha pedig ez így van, és a cél minél nagyobb profitot termelni, akkor az esemény színvonalát folyamatosan emelni kell. Ehhez pedig fontos elemek a látvány és az izgalom. Ennek tükrében néha elég kétarcú az egész doppig-sztori a számomra.

“Azon sportolók, akik azt tervezik, hogy a 2012-es londoni olimpián doppingolni fognak, jobban járnak, ha otthon maradnak, mert a tudósok egy új vizsgálati módszerrel fognak lesben állni.”  Így nyilatkozott korábban a bradfordi British Science Festival-on David Cowan, a londoni King’s College-ból, aki a 2012-es játékok antidopping program vezetője lesz, és kijelentette még, hogy ez lesz a „valaha is legkockázatosabb” olimpia a csalni kívánók számára. Ezt, úgy néz ki, komolyan is gondolják. Összesen 6.000 ellenőrzést terveznek az olimpia alatt, és azt állítják, hogy az új vizsgálati módszerekkel nagyobb megbízhatósággal szűrik majd ki a HGH (növekedési hormon) és vérdoppinggal próbálkozókat is. A hibás pozitív és negatív tesztek elkerülése érdekében az antidopping csoport tagjai egy „biológiai útlevél” létrehozását javasolják, amely az egyes versenyzők saját természetes vérösszetételét tartalmazza. Cowan szerint a WADA támogatja a kezdeményezést, de az IOC még nem tette közzé ennek szükségességét. Ám olyan szervezetek, mint a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség, vagy mint a Nemzetközi Atlétikai Szövetség már 2008-óta alkalmazzák ezt, mondta Yorck Olaf Schumacher, a Freiberg-i egyetemről. Hat teszt egy év alatt, vagy akár rövidebb időn belül is, már jó alapot ad egy sportolói profil kialakításához.

Tehát a készülődés elég nagy. A dopping szempontjából két csoportra is oszthatnánk a sportágakat. Vannak a dopping-érzékeny és a kevésbé dopping-érzékeny sportok. A vízilabda a “kevésbé” kategóriába sorolható. Szeretném azt mondani, hogy a tiltott szerek itt teljesen ki vannak zárva, de nem tudom. Annyi rejtett csapda van, amibe bele lehet szaladni, hogy szinte már szakértővé kell válnia minden sportolónak ezen a területen. Alap hiba, hogy a gyógyszertárban kérünk valamit megfázás ellen. Tilos! Azok az esetek, ahol a vízilabdások pórul jártak a teszten, nagyjából ezt a komolysági szintet képviselték. Már csak azért is lenne butaság tiltott szert használni, mert egy fecske nem csinál nyarat egy csapatsportágban, és ha már két főnél bizonyítottan találnak tiltott teljesítményfokozó szert, az egész csapatot kizárják. A vizsgálatok nem csak az olimpia ideje alatt folynak. Az Londonba utazó olimpikonokat az utazás napjáig legalább hatszor vetik vizsgálat alá, és még ott van a holléti ív (whereabouts) is. Itt több hónapra előre meg kell adni, hogy pontosan mikor és hol lesz a versenyző, hétfőtől hétfőig, a nap minden órájában. Ha esetleg ellenőriznék, és nincs a megadott időben a megadott helyen, az pozitív tesztnek minősül.

Az a néhány pozitív minta, meg egyértelműen a sportolók figyelmetlenségének tudható be, és azok az összetevők, ami miatt eltiltották őket, ma már nem szerepelnek a doppinglistán. Ez egy hagyománytisztelő sportág, annak minden előnyével és hátrányával. Ha kiderülne, hogy valaki szándékosan használt tiltott teljesítményfokozókat, az teljes mértékben kivívná a vízilabda társadalom ellenszenvét. Eddig még erre nem volt példa, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokáig nem is lesz.

Foto: Reuters