svedcsavar

Ha már valamit szeretnénk kezdeni a vízilabdával, és azon törjük a fejünket, hogy mit lehetne még jobban csinálni, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy kinek szeretnénk megfelelni? Mi az, aminek a hatására cselekszünk, mi vezérli a gondolatainkat, és egyáltalán milyen irányba szeretnénk elmozdulni?

Véleményem szerint a vízilabda körüli változtatás középpontjában mindig is a fogyasztóknak kell állniuk. Számomra az a legfontosabb, hogy azok véleményét hallgassuk meg, akiket szeretnénk érdekeltté tenni abban, hogy áldozzanak egy kis pénzt és egy kis időt a szabadidejükből a vízilabdára. Szerintem  téves az a megközelítés, hogy a sportágat a sportolóknak kellene megreformálniuk a saját elgondolásaik alapján. Egyértelmű, hogy az ebben a sportági közegben mozgó egyének sok gyenge pontot ismerhettek fel a mindennapi tevékenységük alatt, de azt viszont el kell fogadniuk, hogy nem biztos, hogy objektíven képesek megítélni ezeket. Téves lenne csak azokra a gondolatokra hagyatkozni, amelyek belülről a vízilabdás közegből jönnek, ugyanis nem magunk számára kell eladhatóvá tenni a sportágat, hanem inkább a nagynyilvánosságnak. Márpedig ha őket nem kérdezzük meg, hogy ők ezt a kérdést hogy látják, akkor nem valószínű, hogy ki fogjuk találni a gondolataikat.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy el kell utcalányosodnia sportágnak, és csak azt kell követni, amit a laikusok kérnek. Nem, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a külső véleményeket sem. Ki kell kérni a véleményüket, és ebből kiindulva elgondolkozni a lehetséges megoldásokon úgy, hogy a sportág megtartsa a vízilabda jellegét, de vonzóbb legyen szélesebb körben is.

Ezzel kapcsolatban végeztünk is egy közvéleménykutatást. Ez huszonöt kérdésből állt, amelyek nem csak a sportág szabályait érintették, hanem az eseménnyel járó egyéb kiegészítő szolgáltatásokat, tévé közvetítéseket, információáramlást, jegyárakat és még jó pár egyéb dolgot. Ugyanezt a kérdőívet sikerült Horvátországban is kitöltetni. Ennek most különösen nagy értéke van, mivel ugye ők lettek az olimpiai bajnokok. Sajnos ezen eredmények iránt túl nagy érdeklődés nem mutatkozott, ami egy kicsit elszomorító, de azért még bízom benne, hogy egyszer majd még nagyobb érdeklődés fog mutatkozni ez iránt. Rengeteg hasznos információt tartalmaznak pedig, ami alapján talán el lehetne több irányba is indulni. Nem állítom, hogy ezzel meg is van oldva minden, de legalább más szemszögből lehetne vizsgálni a vízilabdát ezen eredmények tudatában. Következő lépésben pedig felvettem az amerikai vízilabdásokkal a kapcsolatot, mert kiemelten fontosnak tartom, hogy onnan is jöjjenek be információk. Ha sikerülne több vízilabdakultúrából is ezen adatokat begyűjteni, érdekes lenne az összehasonlítás, hogy hol lennének átfedések, vagy esetleg miben lennének teljesen különböző vélemények.

Talán ez a megközelítés egy kicsit túl tudományosnak hangzik, de úgy gondolom, hogy jobb tudatosan építkezni, mint ad hoc módon változásokat kitalálni, és eszközölni. Nem hiszem, hogy úgy kéne vizsgálnunk a témát, hogy „hiszen ez csak vízilabda”. Ezt már ez a sportág sem engedheti meg magának. 

Nem állítom, hogy eszeveszett nagy változásokra lenne szükség, de hogy valaminek most már történnie kéne, az bizonyos.

Túl sokan beszélnek már erről a sportágon belül, és ugye „ahol füst van, ott tűz is van”.

Lassan ismét elkezdődnek a nemzeti bajnokságok, és már mindenki nagyban végzi az alapozást. Sajnos a vízilabda tényleg nem olyan sport, amit a megfelelő edzésmennyiség nélkül lehetne magas szinten játszani, de ez valószínűleg így van a többi sportágnál is. Csak abban a vízben ne lenne olyan nehéz ugrálni. Na, ezen aztán tényleg nem lehet változtatni.

Szóval, amíg a többiek nagyban végzik az alapozómunkát, addig van egy külföldi bajnokság, amely kihasználja ezt a holtszezont. Ezek a rafkósak bizony a máltaiak lennének. Véget ér a labdarúgó bajnokság, és máris indul a vízilabda szezon. Már elég régóta meglovagolják ezt a lehetőséget, és meg kell, hogy mondjam, nagyon igazuk van. A bajnokságuk két részre oszlik. Van egy téli és van egy nyári bajnokság. A téli bajnokságban nem szerepelnek külföldiek, és viszonylag kicsi a nézettség is. A nyári viszont már egészen más. Itt minden csapatnak két légiósa lehet, akiket általában nagynevű és eredményes versenyzők közül választanak ki, és a rangadókat teltház előtt játsszák. A döntőn meg szinte annyian vannak, hogy egymást fogják az emberek, hogy nehogy bepotyogjanak a vízbe. Nem tudok pontos nézőszámot, de szerintem három és négyezer ember lehet kint a döntők alkalmával. A hangulat meg fenomenális. A két szurkolótábor külön zenekarokkal jön, és az egész mérkőzés folyamán felváltva nyomják. Hatalmas zászlók, füst és kifestett szurkolók. Rendőrök azért ide is kellenek szép számmal. (Egy érdekesség a rendőrökkel kapcsolatban, nincs fegyverük. Az, hogy ez jó vagy rossz, mindenki döntse el maga.) Itt nem az otthoni vízilabda mérkőzések alkalmával megszokott ülve szurkolás megy, eltekintve egypár kivételtől, hanem az a nagyon beleélős. Nekem tetszik.

Minden mérkőzés egy helyen zajlik, az ötvenméteres nemzeti uszodában. Ez sem egy rossz ötlet. Mindenki, aki vízilabdát szeretne élőben látni, egy helyre kell jönnie, és akár két jó mérkőzést is láthat egymás után. A jegyek ára öt euró. Minden versenyző kap egy bérletet a bajnokság elején és nincs belógás még az ismert játékosok hozzátartozóinak sem. Mondjuk itt ezzel nem is próbálkoznak. Volt úgy, hogy az ötvenes medence melletti műugró medencében edzettünk, és közben nagymedencében elkezdődött egy mérkőzés. Az edzés végeztével leültünk a műugró partjára és onnan néztük a meccset. Sec perc alatt ott termett a helyi rendfenntartó bácsi, és megkért minket, hogy menjünk fel a nézőtérre. Természetesen nem értettük, miért van erre szükség. Majd hosszas vitatkozás után feladtuk a szócsatát, és elmentünk haza, mert a bérleteket természetesen otthon hagytuk. Bevallom őszintén, igaza volt. Ha meccset akarsz nézni, megadják rá a lehetőséget, de megszabják és be is tartatják annak feltételeit. Ezen mérkőzések alatt szép kis summát hoznak össze a jegyárbevételekből, ami szépen megy a szövetség kasszájába. Ezek után nem is lehet csodálkozni azon, hogy ha egy mód van rá, mindent elkövetnek, hogy a három győztes mérkőzésig tartó döntő, ne csak három mérkőzés legyen. Meg ugye a bírók szempontjából sem rossz, ha több mérkőzést kell vezetni, mert ők is alkalmanként kapják a jussukat. Ezt azért a vízben egy kicsit nehéz elfogadni.

A bajnokság színvonala nem összehasonlítható a magyar OB1-el, de az itteni játékosoknak nincsenek ezzel kapcsolatban illúzióik. Tisztában vannak a képességeikkel. Nekik ez nagyon rendben van így. Reggel munkába járnak, este pedig edzésre. Számomra a máltai bajnokság egy nagyon jó példája annak, hogy a megfelelő időzítéssel, nem konkurálva más sportágakkal, mekkora nézettséget lehet elérni.

A sok szabálymódosító ötlet közé azért tegyünk be pihenésképpen egy kis valóságot is. Ugyanis minden a sportágat érintő módosítás azért szükségeltetik, hogy azután minél többen jöjjenek megnézni a mérkőzéseket, vagy nagyon jó esetben, tolongjanak az egymást túllicitáló tévétársaságok a közvetítési jogok megszerzéséért. A nagy újítási lendület kezdete előtt azért érdemes megvizsgálni az uszodai életképet a mérkőzések előtt. Vajon tényleg többen jönnének, ha érdekesebbé lehetne varázsolni ezt a sportágat? És vajon mekkora az az összeg, amit hajlandóak lennének kifizetni a belépőért?

A 2011-ben elkészült közvélemény-kutatásunk alapján, amit több mint kétezren töltöttek ki, az derül ki, hogy az emberek nagy többsége ezer és kétezer forintot volna hajlandó áldozni a vízilabdajegyekre. Ennek ellenére a valóság azért mást mutat. Íme az egyik mondat, amelyet rengetegszer hallottam már a komoly mérkőzéseink előtt:

„Pisti, ti vagytok a kedvenc csapatom. Nem tudsz nekem egy jegyet szerezni a következő mérkőzésetekre?”

Eleinte ezen mindig ledöbbentem, de most már csak mosolygok. Belegondoltam, hogy vajon az NBA-ben is így működik ez? Egy rangadó előtt felhívják a játékosokat az ezer éve eltűnt osztálytársak, az általános iskolából, hogy kérjenek egy belépőjegyet? Ami mellesleg a magyar bajnokságban átlagosan  600 és 2000 forint között mozog, vagyis kevesebb, mint egy mozibamenetel ára. Tudom, a magyarok árérzékenyek, és csak óvatosan szabad bánni a nullákkal, de ez miért nem igaz, ha elhagyjuk Magyarország határait? És itt jön a végkifejlet: „voltam az USA-ban – teszi hozzá a jegyet kérő ismerős – és természetesen elmentem egy NBA meccsre. Mert tudod, ha ott vagy az már kötelező. És kötelező eltenni a belépőt is emlékbe“, amelyek egyébként átlagosan 10 ezer forintot kóstálnak, amennyiért itthon 6-7 vízilabda rangadóra ki lehet menni. Tudom, nehéz a két dolgot összehasonlítani, mert nagyon más világ a kettő, de az ára is az.

De ha mi vagyunk a kedvenc csapata, akkor miért nehéz azt az átlagosan 1000 forintot kifizetni a több mint egy órás produkcióért? Mellesleg, ezzel támogatja a kedvenc csapatatát, hozzásegíti és egyben részesévé válik a sikereinek is. Összehasonlításképpen, míg egy angol labdarúgócsapat jegyárbevétele elérheti a teljes bevételek 33 százalékát, addig a vízilabdában alig számolhatunk 4-5 százalékkal. Ez természetesen a vízilabda válogatottnál teljesen más. Ott egy Vodafone kupa tervezett jegyárbevétele 8 millió forint, a klubok évi 2-3 millió forintjával szemben. Ez természetesen magyarázható a klubok "hanyagságával" és a válogatott nagyobb hírértékével is. Emlékszem egy olyan BL mérkőzésre a Jug Dubrovnik ellen (ez a csapat már évek óta a nemzetközi élmezőnybe tartozik), hogy még a csillárról is nézők lógtak, ez kb 1000  főt jelenthet (hivatalosan az ülőhelyek száma 750). A jegyár akkor 1500 forint volt, a mérkőzés jegybevétele pedig összesen 80 ezer forint lett (?). Ez az összeg még az uszoda bérleti díját sem fedezte, ami egy nemzetközi tv mérkőzés esetén 120 ezer forint, a nem nemzetközi tv mérkőzés esetén 75 ezer forint és a sima OB1 65 ezer forint plusz ÁFA a Kőér utcában.

Amíg a nézők elvárják, hogy a csapatuk ingyen szórakoztassa őket, vagy minden lehetőséget megragadnak a minél olcsóbb bejutásra, addig sajnos a bevételi oldalról hiányozni fog egy igen jelentős tétel. Egy tétel, amely akár egy újabb játékos bérét is jelenthetné, és egyben a csapat nagyobb sikereit, aminek ugye a szurkolók is örülnének. Ez ellen nincs orvosság. Ehhez kevés lenne akár az összes szabályt is megváltoztatni. Ide egy jó nagy szemléletváltásra lenne szükség. Nem kéne sportot űzni a kiskapuk keresgetéséből. És ez sajnos nem csak a vízilabdára vonatkozik.

Forrás: LOCOG

Sosem értettem, hogy miért nem mindegy, hogy milyen a labda színe a vízilabdában. Volt ez már szinte mindenféle színű. Először sárgával indult, majd volt narancssárgaféle, utána sárga-kék, volt sárga-narancssárga, volt piros, és most végre van színes labdánk is. Úgy tudom, hogy a tévéközvetítések miatt változtatták a labda színét, hogy jobban lehessen követni. Az igaz, hogy a legnagyobbat lövő játékosok lövése elérheti akár a 60 kilométer per órát, de azt hiszem, ez még nem az a sebesség, amit ne lehetne lekövetni a tévében.

Hogy miért veszem most elő a labda színét?

Mert szerintem lehetne ezeket a színes labdákat más célból is használni. Többször hallottam már felvetéseket, hogy ki kéne valamit találni, hogy legyenek több gólt érő lövések is. Vagy mondjuk, ha egy bizonyos távolságon kívülről érnek el gólt, vagy ha egy bizonyos fajta lövésből. (Svédcsavar. A játékos teste a lövés kivitelezése közben minimum 180 fokos fordulatot tesz meg. Tehát lényegében a kapunak háttal állva kezdi meg a mozdulatsort, és csavarás végén már szemben áll a kapuval). A svédcsavar valóban egy látványos lövésfajta, de nehéz lenne megítélni, hogy az most adott esetben az volt-e vagy sem.

Na és akkor itt jönnek a színek a vízilabdába. Legyenek színes labdák, mégpedig három-három mindkét oldalon. A labda színe egyezzen meg a bajnokság főtámogatójának a jellemző színével (és ennek a főtámogató is nagyon örülne, mert a labdát minden szem követi), és érjen két gólt, míg a többi „sima” labda  marad a megszokott színű, és „csak” egy gólt ér, természetesen, ha a bíró megadja. A labdákat ebben az esetben csak az edző hozhatná játékba, vagyis nem úgy, mint ahogy most a gólbírók. És akkor kezdődhet a taktikai csatározás.

Mivel csak az edző dobhatja be a lasztikat a vízbe (időkérésnél vagy miután az elhagyta a játékteret a játékszer és a saját csapata támadhat), el kell gondolkoznia, hogy mikor tegye meg ezt. Akár mindjárt az elején elhasználja őket, mert úgy látja, nagyon megy a csapatnak, és ezáltal el tudnak lépni az ellenféltől egy kicsit, vagy a végére hagyja, mert abban bízik, hogy lesz még jobb esély is erre. Az edzőnek folyamatosan élnie kellene a játékkal, figyelni, hogy esetleg van-e leforduló játékos, aki nagy bizonyossággal akár gólt is szerezhet.

Természetesen élhet a kétgólos labda játékba hozatalának lehetőségével akkor is, ha mondjuk egy emberelőnyös helyzetnél időt kér. 

 Ez egy olyan taktikai elem lehetne a játék során, amivel ki lehetne zárni az eldőlni látszó mérkőzések unalomba fulladását az utolsó pár percben. Tehát ha mondjuk az egyik csapat két perccel a vége előtt vezet három góllal, az a mérkőzés még messze nem lefutott találkozó. A jelen helyzetben (két gólt érő labda nélkül) itt már vége a meccsnek mivel a vezetésre álló csapat tudja, hogy lényegében az is elég lehet már a mérkőzés sikeres befejezéséhez, hogyha a két támadásukat (mert a 30 másodperces támadási idővel elméletileg mindkét csapatnak csak két támadása lehet, ha két perc van hátra a mérkőzésből) végigjátsszák akció nélkül.

A színes labda pedig vissza is nyalhat, mint a fagyi, ha nem jól bánnak vele. Ha a támadók elveszítik azt, akkor bizony lehet, hogy a saját kapujukból kell, hogy majd kiszedjék. Amennyiben a színes labda elhagyná a játékteret, vagy gólt lőnének vele, már többször nem hozhatnák játékba.

Az, hogy más színű labda kerülne játékba szerintem a nézők figyelmét is jobban lekötné, mivel tudnák, hogy a csapatuk következő támadása többet érhet egy gólnál.

Ezen ötlet bevezetése szerintem nem befolyásolná a jelenlegi szabályrendszert, tehát nem lenne szükség arra, hogy mindenki újra tanulja a szabálykönyvet. Inkább az edzőket kényszerítené még komolyabb taktikai csatákra, ami meg szintén jót tehetne a sportágnak.

Forrás: http://mediagallery.usatoday.com

Annak ellenére, hogy a vízilabda egy erősen a tradíciókra épülő sportág, és talán emiatt is nehezebb friss gondolatokat belecsempészni, volt most az olimpián (London 2012)  egy újítás. Ugyan én csak a televízió képernyőjén keresztül követhettem az eseményeket, de nekem nagyon tetszett. Nevezetesen arról van szó, hogy az ötméteres vonal ki volt világítva. Az ötméteres szabály arról szól, hogy ezen kívülről rá lehet lőni a szabaddobást, ha előtte nem hozza játékba a támadó a labdát (vagyis ha a szabddobást követően, egyből kapura lövi a labdát), és ezen a területen belül (a kapu és az ötméteres vonal közti terület) lehet büntetőt is ítélni. Szóval ez eddig csak a medence két partján volt egy sárga bólyával kijelölve, valamint az emelvényen, ahol a bírók közlekednek a mérkőzés alatt.

Londonban az olimpia alatt ez a sárga szín meg valahogy zöldre változott, legalábbis a tévében nagyon úgy tűnt. Ez lényegében egy ledsor volt, ami az egész medence alján végig volt vezetve, és csak akkor világított, ha épp azon az oldalon zajlottak az események. Ennek az egész újításnak mindenképpen vizuális hozzáadott értéke is volt amiatt, hogy csak akkor villant fel amikor kellett. Ezáltal egyfajta figyelemfelkeltés is volt a nézők számára. A másik nagy előnye pedig az volt, hogy a bíróknak is megkönnyítette a helyzetét. Mivel eddig csak a medence két partján voltak ezek a jelzések, ezért a medence közepén történt szabálytalanságok esetében nem lehetett pontosan megítélni, hogy a játékos belülről (szabálytalanul) vagy kívülről (szabályosan) küldte kapura a labdát.

És hogy nehogy a diszkrimináció csapdájába essünk, ne felejtsük, hogy van egy kétméteres vonalunk is (Ez az a kapu előtti terület, ahova a támadók csak labdával léphetnek be, vagyis csak akkor, ha ezen a vonalon belül van már a labda. Hasonló a leshez csak ez egy adott távolsághoz kötött.), ami szintén ki volt világítva, ugyanígy.

Na, ez a szabály elég sok félreértésre ad okot a mérkőzések alatt. Szerintem a két bíró számára sokszor sajnos túl nehéz feladat meghatározni, hogy a támadók megszegték-e vagy sem. Ez főleg az emberelőnyös helyzeteknél fordul elő, mert itt aztán boldog-boldogtalan szaladgál, önszántából vagy az ellenfél segítségével két méteren belülre. A támadók első sora annyira a vonal határán mozog, hogy sokszor nehéz eldönteni, hogy amikor megkapják a labdát, kívül vagy belül álltak-e.

Erre talán az lehetne a megoldás, ha mondjuk a gólbírót ültetnék a kétméteres vonalra, akinek csak az lenne a feladata, hogy ezt figyelje. Ha szabálytalanságot észlel, akkor felemeli a piros zászlócskáját, jelezvén ez a támadás nem volt ok. Azért a gólbíróra gondoltam mert szerintem sokkal több szabálytalan gól születik a kétméteres szabály ellenére, mint ahány kétesen megítélhető bent volt vagy sem helyzet alakul ki.

A teljesség kedvéért meg kell, hogy említsem, hogy ezzel a technikával először a Pro Recco (olasz) csapata próbálkozott meg először.

Tehát azért szép lassan alakulnak a dolgok. Most már van világító kütyü a víz alatt is. Hátha egyszer már egy kamera is megbújik ott valahol.

Forrás: http://www.indiatvnews.com/sports/olympics/water-polo-arena-25.html